Isten igéjét a Zsoltárok könyvéből olvasom, a 139. rész első 6 versét.
„1A karmesternek: Dávid zsoltára. URam, te megvizsgálsz, és ismersz engem. 2Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. 3Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. 4Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam. 5Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. 6Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.”
El kell mondanom, nagyon örülök neki, hogy most itt állhatok, mert már nem is tudom, mióta szeretnék áhítatot tartani. Viszont azt sosem tudtam, hogy pontosan miről, úgyhogy mint sok minden mást, ezt is csak halogattam. Aztán nem olyan régen szembejött velem egy lehetőség, hogy elmondhatnék egy verset itt reggel, és úgy gondoltam, kapok a lehetőségen mert egyrészt verset bárhol, bármikor szívesen mondok, másrészt ez a vers, amit most mindjárt megosztok veletek, nagyon fontos a számomra.
Lackfi János írta, aki nekem alapból nagy kedvencem. Ez az alkotása azonban különösen kedves a számomra, egyrészt, mert szerintem nagyon jó elmondani, valamint zseniális a szövege. Azt vettem észre, ahogy olvastam, hogy szinte a saját gondolataimat olvasom. Sőt, szerintem nem csak az enyémeket. Saját magába, a saját lelki világába mindenki belelát, és ha nem is mindet, de szerintem néhány hibánkat pontosan ismerjük. Ezeknek tudatában pedig felmerülhet a kérdés bennünk, hogy Isten miért szerethet minket. Hogyan tud szeretni minket, mikor Ő az, aki a világon a legjobban ismer minket? Miért lehet az, hogy nem fordul el tőlünk, mikor sokszor még mi is elfordulnánk saját magunktól? Nos ez a vers is ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ, fogadjátok szeretettel!
A JÁRÓKERETEK ZSOLTÁRA
Uram, tudom, de mégsem hiszem el,
hogy hátad mögé dobod megbánt bűneimet,
mint a kavicsokat, és többé nem emlékszel rá,
pont 1997. október 4-én, 17 óra 56 perckor
miféle szégyentelen módon bizonyultam
méltatlannak arra, hogy szeress, nem,
hiába is erőlteted a memóriádat, mely végtelen,
azt a fájlt letiltottad és kész, csak velem
sétálnak szembe ócska kis aljasságaim
nap nap után az utcán, csak én vagyok
képtelen magamnak szívből megbocsátani,
hogyan is láthatnám magamat patyolat
lepedőnek, mikor ismerem, mint a rossz pénzt,
és rád vetítem engesztelhetetlenségemet.
Uram, tudom, de mégsem visz rá a lélek,
hogy elhiggyem, irántad való szerelmem
minden egyes pillanatára emlékszel,
minden csepp imádságos könnyemet
tényleg felgyűjtötted egy petpalackba,
ott áll az ablakpárkányodon, gyönyörködsz
benne, ahogy megtörik a napfény ezen
a pár liter privát tengeren, utánad
sóvárgó sóhajaimmal felfújtál egy jókora lufit,
szófelhővé szőtted dadogó fohászaimat.
Uram, én tudom, de mégsem hiszem el,
hogy mint Hermon dombjain a párja után
epekedő párduc, mint Gileád mezőin
az anyja után bégető gidanyáj, úgy vágyol
közelségemre, le nem veszed rólam
a szemedet, felderül arcod, ha látod arcomat,
Uram, és mindig látod arcomat, kivéve,
ha szégyenemben eltakarom, mert olyankor
diszkréten félrefordulsz. Belenézek a tükörbe
és a lelkembe, és őszintén szólva nem értem,
hogy mit eszel rajtam, Uram, ismered összes
hisztimet, gyilkos közönyömet, sunyiságomat,
pöffetegségemet, szeretetlenségemet, te mindent,
ami vagyok, amitől a belem is kifordul,
de amilyen buta szerelmes vagy, nem ábrándulsz
ki, ha büdös a lábam, megvárod, míg megmosom
vagy éppen magad mosod meg, hiába mondom,
az enyémet ugyan nem, előbb bárki másét,
fejcsóválva dünnyögöd, addig nem lesz hozzám
közöd, kicsim, ne variálj, ennek meg kell lennie.
Uram, én tudom, de haj, milyen nehéz elhinnem,
hogy nem csak illedelemből teszel úgy,
mintha érdekelnélek, elnyomva ásításod,
nem csak azért, ne mondhassam: milyen Isten ez,
hát fütyül rám és kész, mikor megvettem
a csomagot, egész másképp szólt az ajánlat,
szó sem volt holmi apróbetűs részekről!
Nem, jelenléted perzselő, beleszédülök,
viharral jössz, ha gyenge szellőt várnék,
záporral frissítesz, ha harcra szomjazom,
mindig van plusz egy meglepetésed,
napfénytejföllel locsolod be a fákat,
szivárványos vattapamacsokkal dobálod
tele az eget, barázdák kakaómasszáját
zúzmara-porcukorral hinted. Lépted nyomán
dalra fakad a vámtiszt, és vígan szaltózik
a biztonsági őr, járókeretüket égre hajigálva
szambáznak a mogorva nyugdíjasok,
szvingelnek a méregdrágán dolgozó
vízvezeték-szerelők, és mindig adnak számlát,
arany számlalapokat tépdesnek, kering
a sok cetli az alkonyatban, csillagos égbolttal
teríted le a világ koszos raklapjait,
olyan, de olyan ipari musicalt rendezel nekem,
aki zsigerből nem bírom ezt a műfajt,
hogy nem bírok leállni a nevetéssel.
A vers, azt gondolom, remek gondolatébresztő; én is sokat elemeztem, értelmeztem. Végül arra jutottam, hogy talán leginkább a szüleimmel tudnám példázni, mi is lehet Isten szeretetének az oka. Az életem során rengeteget hibáztam, sok mindent elrontottam, viszont akárhányszor elbaltáztam valamit, mindig a szüleim voltak azok, akikhez legelőször fordultam, és sosem gondoltam arra, egy pillanatig sem, hogy esetleg, ha elmondom nekik, kitagadnak és többé nem fognak szeretni. Tudom azt, hogy ők örökké, feltétel nélkül szeretni fognak, minden hibám ellenére - azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a gyermekük vagyok. Ennek tudatában pedig gondoljunk csak bele, hogy Isten, aki a mi mennyei szülőnk, vajon elhagyhat-e minket valaha is, megszűnhet-e a szeretete irántunk? Nos, nem, valószínűleg nem. Az Ő szeretete és törődése időtlen és végtelen, ami nem múlik el soha. Igen, előfordul, hogy hibázunk, nem is kevésszer, de az Ő egyik csodálatos tulajdonsága, hogy ha őszinte megbánással keressük meg, és bocsánatot kérünk, akkor örömteli szívvel megbocsát, mert nagyon szeret minket. És szerintem ez egy nagyon megnyugtató dolog, amit érdemes az eszünkbe vésni, mert esetenként előfordulhat az, hogy úgy érezzük, egyedül vagyunk; viszont ha megjegyezzük, hogy Isten mindent képes megbocsátani, akkor sosem fogjuk úgy érezni magunkat, ugyanis Ő mindig ott lesz nekünk.
Imádkozzunk!
Uram, köszönöm neked azt, hogy te mindig itt vagy nekünk! Köszönöm, hogy abban a tudatban élhetek, hogy még ha mindenki el is hagy engem itt a Földön, akkor sem kell egyedül maradnom, mert tudom azt, hogy Te mindig ott leszel majd nekem! Köszönöm a Te feltétlen szeretetedet, amit nap mint nap árasztasz ránk, a védelmező kezedet, amit sosem veszel le rólunk! Kérlek, légy velünk továbbra is és hallgass meg bennünket, amikor szólunk hozzád! Ámen.