„Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók. Mert ő vetette meg alapját a tengereken, ő rögzítette a folyókon. Ki mehet föl az Úr hegyére, és ki állhat meg szent helyén? Az ártatlan kezű, a tiszta szívű, aki nem sóvárog hiábavalóság után, és nem esküszik hamisan. Áldást nyer az ilyen az Úrtól, igazságot a szabadító Istentől. Ilyen az a nemzedék, amely hozzá folyamodik, akik Jákób Istenének orcáját keresik. Emeljétek föl fejeteket, ti, kapuk, emelkedjetek föl, ti, ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király! Ki az a dicső király? Az erős és hatalmas ÚR, az ÚR, aki hatalmas a harcban. Emeljétek föl fejeteket, ti, kapuk, emeljétek föl, ti, ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király! Ki az a dicső király? A Seregek Ura, ő a dicső király!” (Zsolt 24,1-10)
„A menetrend betartása végett a szerelvény ezen a megállóhelyen néhány percet várakozik” – hangzott a minap a villamos hangosbemondójából. Szinte rögtön meg is született egy utasban a szinte automatikus vádló válasz: „Ebben az országban mindig, mindenre várni kell.” Advent kapujában az igehirdető ezek alapján talán így is fogalmazhatna: „Az egyházi év rendjének betartása érdekében a gyülekezet négy hetet várakozik.” Nem tagadhatjuk azonban azt sem, hogy talán van az egyház hajójában utazók között is olyan, aki így gondolja: „Az egyházban mindig, mindenre várni kell.”
Várni – adventi tevékenység, adventi tehetetlenség ez. Hiszen az vád, hogy az országban vagy az egyházban mindig várni kell, az valójában azt jelenti, hogy az életünkben a válaszok reményteli világát a kérdések bizonytalansága takarja el a szemünk elől. Hol találok erőt ahhoz, hogy megbirkózzak a betegséggel, veszteséggel vagy túlzott leterheltséggel? Hogyan tudok megbirkózni a lehangoló hírekkel, amelyek a médián keresztül naponta eljutnak hozzám?
Tudjuk jól, hogy a várakozás, a vágyakozás, a bénult, tehetetlen állapot ezerarcú. Ám ha a jelenünk kérdésekkel terhelten értelmetlenné válik, a várakozás elviselhetetlenné keseredhet. Ha az ember vár valamit, de egy adott pillanatban semmi nincs, ami a jövő felé húzná, akkor a cél távoli délibábbá válhat. Ha a jelen üres marad, minden egyes múló pillanat ólomszárnyakon cammog az ember feje felett. A várakozás túl hosszúvá, túl nehéz teherré válik, mert a jövő bizonytalan. Ha azt gondoljuk, hogy az egyházban mindig mindenre várni kell, és mégsem történik soha semmi, könnyen elviselhetetlennek hihetjük az Istent is. Ez a zsoltár azonban azt hirdeti, hogy éppen ellenkező a valóság, az Isten valósága. Istent a beláthatatlan hatalma nem elviselhetetlenné, hanem az elviselhetetlen káoszt, az életet fenyegető és ellehetetlenítő erők legyőzőjévé teszi.
Ez a zsoltár arról is beszél, hogy vannak olyan kérdések is, amelyek áttörik a tehetetlenséget, amik nem visszahúznak, hanem előre visznek. A zsoltáros arról énekel, hogy vannak olyan emberek Isten népében, akik az igazságtalansággal, erőszakkal, tehetetlenséggel és kiszolgáltatottsággal szemben elindulnak és igazságot kérnek. Vágyakozva arra a helyre, ahol Isten üdvösséggel és áldással tölti el az övéit. Igen, amikor ma azt mondhatjuk mintegy szolgálati közleményként, hogy az egyházi év rendjének betartása érdekében a gyülekezet négy hetet várakozik, akkor azt úgy értsük, hogy az egyházban nem csupán várni kell, hanem Valakire kell várni, Valakire, aki megérkezik.
„Ki mehet föl az ÚR hegyére, és ki állhat meg szent helyén?” (Zsolt 24,3) – kérdezi a zsoltáros. Ez mondat nem száll el a semmibe, hanem minket is, engem is megkérdez, hogy ez vagyok én is? Azok közé tartozom, akik elindulnak, mert Istentől, az ég és föld Teremtőjétől és Fenntartójától várják a segítséget? Vajon hajt-e a vágy, hogy megmásszam az Isten hegyét? Mi motiválja az Istenhez való hozzáállásomat, és ez hogyan határozza meg az életemet? Ennek a kérdésnek a mély értelmét úgy magyarázta egy német írásmagyarázó, hogy a héber szöveget valójában minden segédigével fordíthatjuk. Kinek szabad, ki tud, kinek kell, kinek kellene, ki szeretne, ki akar felmenni az Úr hegyére? Ez a felszabadító kérdésáradat arról prédikál, hogy nincs belépési tilalom az Isten hegyéhez, az Istenhez való hozzáféréshez.
„Ki mehet föl az ÚR hegyére, és ki állhat meg szent helyén?” (Zsolt 24,3) – ez az önvizsgálat a bénultságból való gyógyulás kezdete. Így lesz az Úr hegye, az Isten lakóhelye egyszerre cél és új kezdet. Hiszen nem feltétlenül az olyan ember mehet fel az Úr hegyére, aki a szent Istent emlegeti, a szent helyeket látványosan látogatja, a szent iratokra hivatkozik, a szent tanokat halálosan komolyan veszi.
A zsoltáros azt mondja, hogy az mehet fel az Úr hegyére, akinek az Isten utáni vágyakozásból fakad a szándéka.
Akinek a gondolatait és szavait, szavait és cselekedeteit nem áthidalhatatlan szakadék választja el egymástól, hanem ezek között az Isten utáni vágyakozása képez hidat. Hiszen legvégül oda jut el a zsoltáros, hogy azoknak szabad, azok tudnak, azoknak kell, azoknak kellene, azok szeretnének felmenni az Úr hegyére, akik a kétségbeesésben az Isten után nyúlnak. Azok, akik belé szeretnének kapaszkodni.
Igen, az Úr hegye, az Istennel való örökkévaló közösség szépségének és az Istent dicsőítő, a véget és a kezdetet összekötő dicséretnek a látványa után most minden újra mozgásba lendül. Ott van Isten, akihez minden tartozik, aki mindent beteljesít, és akkor az Isten és az ember közötti, mozdíthatatlannak tűnő épületek és akadályok egy hívásra a levegőbe mozdulnak, hogy szabad útja legyen az embernek felé. Igen, a változás a keresés útján történik. Az elakadások feloldódnak az eljövendővel szemben: ez az advent lényege! Hiszen a várakozó egyházat sem állíthatja meg az ártatlan kezek, tiszta szívek és tiszta lelkek teljesíthetetlen igénye, mert maga az Isten lép elénk a Betlehemi Gyermekben, Jézus Krisztusban. Így advent valójában nem is a várakozásról, hanem arról a mindent átható jelenlét közeledéséről szól, amellyel Isten Jézus Krisztus által megjelenik ebben a világban. Arról, hogy benne lépett közel az Isten.
Így adjatok hát utat, így reagáljatok az Isten eljövetelére. Hiszen azokat a terheiteket veszi el, amiket emberi kéz mozdítani sem tudna. Engedjetek utat, nem ahogyan az elvárható lenne, oldalra, a dolgok kikerülése, letagadása felé, hanem felfelé. A felfelé tekintés annak a bátorságát adja, hogy kutatjuk, hogy kérdezzük az Istent. Annak a reménységét, hogy nyitottak maradunk az Isten felé. Így és csak így vehetjük komolyan a vágyakozásunkat. A változás, a békesség, a gyógyulás és a boldogság utáni vágyakozást is.
Imádkozzunk!
Hatalmas Isten, láthatatlan Király! Úgy vagyunk itt, mint a te egyházad, mint a te gyermekeid. Illúziók nélkül, de nem elvárások nélkül. Amikor nem tudjuk, hogy mit tegyünk: Jöjj elénk segítséggel és tanáccsal! Árassz el minket szelídségeddel, kegyelmeddel! Térj be ebbe a templomba és a szívünkbe a te ragyogásoddal, Jézus Krisztus drága igéjével! Szentlelked vezessen és kísérjen minket, hogy dicsőséget hozhassunk nevednek! Ámen. (Angela Fuhrmann)
Angyal-Cseke Csaba, teológus, 2019/A öregdiákunk
Elhangzott 2023. december 3-án, a Kelenföldi Evangélikus Egyházközség advent első vasárnapján tartott vesperáján.