Kísérleti érettségi

E tanévben írt első cikkemben ugyanarra a 2016-2020-as évfolyamra utaltam kísérletiként, amelyik most, az elmúlt két hétben a magyar oktatási rendszerben sosem látott módon vizsgázott le és adott számot az érettségéről.

A helyzet kísérleti jellege természetesen ez esetben indokolt, azonban a kormányzat döntése, miszerint kötelező a szigorú higiéniai szabályok és

a gyakori fertőtlenítés volt elvárt, némileg ellentétben áll azzal, hogy végül mégis ráhelyezték a 80ezer főt érintő vizsgaalkalmakat az elmúlt évek legnagyobb világjárványának tombolási időszakára. Na de nem vagyok én járványügyi szakember, hogy ilyen nagy szervezési döntések indokoltságát, milyenségét firtassam. Ami biztos: még képes vagyok önerőből levegőt venni és a testhőmérsékletem is megfelelő, tehát kijelenthetem, hogy a május 4-6.-i (egész pontosan május 3.) tetőzésben sem sikerült elkapnom a vírust.

Május 4-én, reggel 7:35-kor érkeztünk meg az iskolába, az első vizsgára, a magyarra.

A bejáratnál már leléptem a social distancing szigorú nyomvonaláról, mikor is egy bizonyos papírdarab megfogásához nyújtottam segítő kezet a bejárati ajtóban. Rossz lépés. (A jólneveltség elé kell helyezni ilyenkor a biztonságot.) Szerencsére leállítottak, így nem keletkezett sérülés a járványvédelem szigorúságán.

Kézfertőtlenítés és maszkfelvétel után tehettük be lábunkat a folyosóra, ahonnan egyből a kijelölt terembe sétálhattunk (vesztőhely?). Itt a szokásos vizsga előtti rutin: minden felszerelés három részletbeli ellenőrzése és a vizsgapadhoz szállítmányozása gyakori kézfertőtlenítő szünetekkel volt megszakítva.

Hozzáértem egy papírhoz, egy fújás a kézre. Hozzáértem egy tollhoz, egy fújás a kézre. Felkeltem az asztaltól, egy fújás a kézre. Bármi előtt és után: egy fújás a kézre. Nem történik semmi: azért még egy fújás a kézre, biztos, ami biztos.

Egyébként (gondolom) minden úgy ment, mint szokott. A vizsga alatti maszkviselés egy nem elvárt, de ajánlott lépés – lett volna, ám hamar kiderült, hogy a diák „az önnön égéséhez szükséges oxigénhez” (Kálmán Attila) így nem juthat hozzá.

Így ment végbe a magyarérettségi, majd az ezt követő többi tantárgy is. Azonban a kezdeti rendkívüli óvintézkedések fokozatosan enyhültek (persze, ez az emelt szintű vizsgáknál intézménytől függően alakult). A kézfertőtlenítések száma csökkent, és a hangulat is oldottabbá vált az első naphoz képest, ahogy, elsősorban rutinos maszkviselőkként és kézfertőtlenítő-kezelőkként, másodsorban rutinos vizsgázókként léptünk be az iskolába a további vizsgaalkalmakkor. Végül levizsgáztunk, rendben. (A „járványvédelem” vizsgán való megfelelés nem kerül be a bizonyítványba, kár.)

Furcsán alakult ez az utolsó, a gimnáziumot lezáró év. Pesszimistán szemlélve: kezdődött egy továbbtanulási kilátástalansággal (nyelvvizsga-kötelezettség), majd befejeződött egy nem mindennapi vizsgával, amelyet az érettségi-kilátástalanság előzött meg. Sőt, még kevésbé pesszimistán nézve is hasonló a helyzet. Mondhatni: ez az igazság. Innentől kezdve ezt a nehéz igazságot kezelni lehet; rosszul, vagy jól. Valaki könnyen akklimatizálódott az otthon rekedtséghez, valaki nem. Valakinek nem is változott az életmódja a korábbihoz képest (jelentse ez a karantén figyelmen kívül hagyását, vagy az aszociális hajlamok kicsúcsosodását.)

Március 13-án az utolsó gimnáziumi napunkat a végletesség tudata nélkül éltük meg. Akkor az a nap nem volt más, mint egy péntek, egy hétvége, amelyet hosszúhétvége követett. Hát, azért ilyen hosszú hétvégére nem számítottunk. E hétvége lett a gimnázium vége. Az utolsó nap nem úgy tekintettünk a büfés kávé vásárlására, a bejárati ajtó nyitva hagyására, a tanári szoba előtti szobrozásra, mint AZ utolsókra. Hiszen a nézőpont egészen más, mikor tudjuk valaminek a végességét (sosem gondoltunk arra, hogy ennek vége lesz). Ezek után nehéz feldolgozni, hogy csupán fejben tehetjük meg a már-már berögzült, a refisséggel eggyé váló iskolai tevékenységeinket. Fejben kereshetjük ki az aprópénzt a kávéra, fejben hagyhatjuk (direkt!), nyitva azt az ajtót a tiltások ellenére, és fejben nézegethetjük karba tett kézzel a faliújságot a tanári előtt, várakozás közben. Így, egyik pillanatról a másikra avanzsált múlttá a teljes gimnáziumi jelenünk. Nehéz ezt elképzelni, még így is, hogy benne vagyunk. Vége a gimnáziumnak. Egy olyan, eddig teljesen természetes biztonság szűnt meg, aminek (még a járvány nélkül is) bizonytalanság lép a helyébe. Vajon elég érett mindenki ahhoz, hogy elköltözzön? Hogy egyedül intézze az ügyeit? Hogy dolgozzon? Elég sovány biztosíték erre az érettségi. Főleg, hogy szóban nem is történt meg. De papíron már érett felnőttek lettünk.

Pruzsinszki Bence, maturált refis diák