Róm8, 31: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Nagyon sokszor hallhattuk már, hogy ha egyedül is érezzük magunkat, Isten mindig velünk van, az Ő segítségére bármikor számíthatuk. És fogadni mernék rá, hogy nagyon sokan gondolkozhattunk már azon, amikor ezt a biztatást megkaptuk, hogy „mégis hogyan segít, ha velünk is van?! Hiszen nem láthatjuk, nem is hallhatjuk Őt!”
Isten segítsége és gondviselése nem feltétlenül úgy érkezik hozzánk, ahogy azt elvárnánk. Nem mindig azt adja, amit szeretnénk: pontosan azt adja, amire szükségünk van.
Nyáron a Balatonon voltam dolgozni. Ez elsőre nagyon jól hangozhat, „tök jó buli, fiatalság, vízpart, még pénzt is kapok, hogy ott legyek” stb. Aztán megérkeztem a konténerszállásra, ahol a szobatársaim legfőbb munkán kívüli tevékenysége az alvás volt, így az ismerkedés velük nemhogy nehéznek, már-már lehetetlennek bizonyult. Nem baj, gondoltam, majd megoldom máshogy. Az első héten minden este kiültem a kollégáimmal beszélgetni, csakhogy a napok során feltűnt, hogy a legtöbbször felmerülő téma náluk, hogy ki milyen márkájú cigarettát szív, kinek milyen ízesítésű cigarettát hozzanak a boltból, vagy hogy éppen kinek az elektromos cigarettáját lopták el. Ezekhez pedig én nemigen tudtam hozzászólni, úgyhogy inkább továbbálltam. Ezek után nagyon keveset beszélgettem másokkal. Egyedül voltam, és ez nagyon megterhelt lelkileg, viszonylagos mélypontomon voltam.
A jeget végül két dolog törte meg: először is, akkortájt volt az „Ez az a nap!”, aminek alkalmából a YouTube rengeteg videót feldobott, olyan ifjúsági énekeket, amiket itt is szoktunk énekelni. Úgy éreztem, hogy e dalok által szólít meg az Úr, hiszen, ha figyelünk a mondanivalójukra, azokból is azt olvashatjuk ki, hogy nem vagyunk egyedül. Tehát válasz a kérdésre, hogy hogyan segíthet az Isten, ha nem láthatjuk? Például a zene által.
A második dolog, ami segített, hogy többen jártok ide katona szülők gyermekei, akik néha lejöttek nyaralni, és akikkel sokszor teljesen véletlenül futottam össze. Néhányukkal azelőtt egy szót sem váltottam, csak tudtam, hogy egy iskolába járunk, ők pedig mégis odajöttek hozzám beszélgetni, akár csak megkérdezni, hogy hogy vagyok. Valahogy úgy éreztem, mintha a Jóisten küldte volna őket, hogy segítsen nekem lelkileg. Így telt az idő.
Végül minden véget ér, az egy hónap munkaidőm is letelt. Az ott töltött idő nem repült el, de jelentősen enyhült. Amikor pedig minden papírt aláírtam, és kiléptem az üdülőből, arra gondoltam, „Köszönöm Istenem, hogy vége van és kibírtam!”. Mert ki kellett bírni. Adott volt egy szerződés, ami alól nem lehetett kibújni.
Isten nélkül igazi gyötrődés lett volna. Így kaptam én segítséget a zene által, ismerőseim, barátaim által.
A zene és a barátok pedig az Istentől jöttek, bennük velem volt az Isten. Ellenemre pedig senki. Kívánom, hogy amikor szükségetek van rá, ti is észrevegyétek és megtapasztaljátok az Úr segítő gondoskodását!
Comments