Hogyan legyünk boldog család 5 lépésben? Biztos mindenki eltervezi, hogy az ő családja lesz a világon a legboldogabb és a legjobb. Aztán valami félresiklik. Rossz társaság, rossz családi háttér és még sok más ok lehet. Minden kicserélhető, még te is (ez mondjuk baj). Ha te megformálódsz valamilyen irányba, akkor az befolyásolja a későbbi történéseket is. Na de lássuk.
1. Az első feltétel egy jó családi háttér. Itt most nem azokra a családokra gondolok, akik rózsaszín felhőben tartják gyermeküket/gyermekeiket, hanem a régi idők szüleire, elsősorban a vidékiekre. Ugyanis régen nagyon is elkülönült a városi és a vidéki neveltetés. Nálunk, faluhelyen korábban nem nagyon létezett olyan, hogy irigység, elzárkózottság, különbségtétel vagy éppen a pénz istenítése. Megtörtént, hogy egyetlenegy ember újonnan vásárolt traktorával lett felszántva a falu összes földje: megvolt a bizalom, és mindenki felszántotta vele magának a saját földterületét. A falubeli gyerekek nevelése nemcsak a szülők dolga volt, hanem az egész közösségé. S kérdés sem volt, hogyha valamelyik rosszalkodott, akkor arra bárki rászólhatott, sőt ha kellett, kezet is emelhetett rá. S ha gyerek otthon elpanaszolta, akkor már kapta is a következőt, mondván: „szégyent hoztál rám”. Sokan kérdezhetnék, ez hogyan lehet, hisz ki se dugják a kölkök az orrukat a házból. Manapság már tényleg nem, de régen ez teljesen máshogy ment. Ha egy asszony végzett a saját napi teendőjével, akkor az volt a kikapcsolódás, hogy kiült a kerítés elé, vagy elment a közeli játszótérre, és figyelte a gyerekeket, ne essen bajuk. Nem kérte meg őket rá senki, főleg nem pénzért. Nekik ez volt a szórakozás, a kikapcsolódás. Egyedül tették ezt? Á, dehogy. Csoportosan, éppen mikor ki ért rá, kinek nem volt dolga. Vittek egy tálca süteményt, kinyitottak szigorúan egy üveg bort (a hangulat végett), s elbeszélgettek órákon át. Aztán amikor beesteledett és hazamentek, olyan örömmel mesélték, hogy mi történt velük, mintha csak a legújabb iPhone-nal jöttek volna haza. A mai gyerekek gyakran kérdezik a szüleiktől, hogyan élték túl a gyermekkorukat. Hát hogyan. A 20. század gyermekeinek rengeteg élménye volt: barátok, biciklizések, esések, diszkó, zene, Wartburggal driftelés vagy éppen MZ-motorkerékpárral való szánhúzás télen.
Egy mai gyerek azt mondaná erre: „de hülyék voltatok”. De nem, mert ezek az élmények örökké elkísérik az embert. Ezek kovácsolják össze a családokat, és az összetartásnak végsősoron ez az alapja.
Hiszen 80 évesen mire gondol vissza szívesen az ember? Hogy megvolt az összes csillivilli dolga, vagy arra, ha valóban megélte és átélte az élet nagy pillanatait? Na ugye. Nyilván vannak álmai a fiataloknak (kell is), és érdekelni fogja őket a pénzgyűjtés is, de nem kizárólagosan és nem másokat lehúzva, kifosztva. Az élmény-és közösségalapú szemléletben nevelkedett gyerekek tisztelni fogják az öregeket, udvariasak lesznek, tudni fogják, hogy mi az a kérem és a köszönöm. Szerencsére én is egy ilyen család tagja vagyok, és nagyon hálás vagyok ezért. De sajnos még ezzel nem nyertünk. Jöjjön a 2-es számú feltétel!
2. A második pont az önazonosság megtartása később is. Hiszen a gyerek bekerül az iskolába, kezdetben az általánosba. Ő nagyon szereti a zsíros kenyeret teával (példa a sok szituáció közül), de a városi osztálytársak lasagne-t, hamburgert, muffint esznek. Tehát az egyszeri gyerek úgy érzi, ő a kivétel, és a kivételezés ugyebár nagyon rossz. Nem játszhat a többiekkel, nem veszik be a focicsapatba, nem beszélgetnek vele, még a lányok is ujjal mutogatnak rá: „Fúúúú, nézd a parasztot!”. Aztán szegény sírva panaszolja otthon, hogy ebbe az iskolába többet nem akar járni, hiszen folyton csak bántják. A szülők pedig mennek az igazgatóhoz, amivel ugyan egy dolgot elérhetnek, hogy nem fogják bántani, cikizni a gyereküket (legalábbis nyíltan), de soha nem fogják szeretni, és a tanároknak is meglesz a véleményük róla. „Már megint ez a kis mitugrász” -gondolják. Tudom, hiszen velem is így volt. Nincs mese, végül marad a gyermek, hiszen iskolába járni kell, és hát városiak mindenhol vannak. Indul a felső tagozat, amikor elkezdik biztatni az embert a rosszra, hirtelen kedvesek lesznek vele, beveszik a fociba. Megpróbálnak belőle „menő” gyereket faragni. Neki pedig tetszik a helyzet, hiszen még gyerek: nem tud éretten gondolkodni. Jön a sok rosszalkodás, otthon meg a pofonok zápora és a szülők hajtépése: „Ezt tanítottam neked?” Az ígéret, hogy jó gyerek lesz, tart is két hétig, aztán csak elkövet megint egy kis csínt. A jegyekről még nem is beszéltem, azok is kárát látják ennek a helyzetnek. Így megy ez egészen nyolcadik osztályig, amikor el kell dönteni, hogy élete végéig kétkezi munkás lesz (már ha az egészsége engedi), vagy belehúz, ír egy jó felvételit, és lesz belőle valaki. A családok szerepe itt is megjelenik. A volt általános iskolai osztálytársaim többségének a szülei elváltak. A gyereket, aki amúgy is tróger volt, ez sem hatotta meg, de ha meg is hatotta volna, már nem tudott mit tenni, mehetett szakmát tanulni. Aztán voltak olyan szülők is, ahol sem apuka, sem anyuka nem foglakozott a gyerekkel; megvenni persze megvette neki az újabbnál újabb dolgokat, de ez ugye nem egyelő a neveléssel, s a dolog vége ugyanaz lett, mint az elvált szülőknél. Annyi különbséggel, hogy a család együtt maradt. Ezzel szemben az én családom végig velem volt, és a mai napig velem van. Anya és apa ösztönzött, nem engedett elkanászodni, és még nálam is jobban izgultak azon, mi lesz belőlem, hova kerülök. De boldogok voltak, mert látták a munka gyümölcsét: a jegyeim javultak, bekerültem gimnáziumba. Gyermekkorom óta közösen ebédelünk, ez is megmaradt. S lám, ma már a Refi végzős diákja vagyok.
Szóval átkerültem a Refibe, és észleltem, hogy ahhoz képest vajmi kevés a tudásom, mint ami kellene. Tehát valamit tennem kellett. Sokan ilyenkor magántanárhoz fordulnak, de nekem arra nem volt szükségem. Nekem van egy családom. Akik még ekkor se mondtak le rólam, hanem segítettek, amiben tudtak, és ahogy vettem fel a fonalat, annál több kirándulás és szórakozás fért bele a hétvégeinkbe. Ami a boldogságunkat is növelte, és az elégedettséget is. Minden délben szívesen ültünk le, hogy megegyük anya finom főztjét, és mindig, amikor csak tudtam, apával mentem haza suli után, nem pedig busszal, mert ő kíváncsi volt rám, hogy mi történt velem, én pedig szívesen meséltem. Akkor miért járnánk külön.
Persze rengeteg rossz jegyet szedtem össze, mert kamaszodtam és hirtelen úgy gondoltam, hogy én mindent tudok. Pedig nem. A szüleim kitartottak amellett, hogy mikor rossz jegyet szereztem, addig otthon üljek és tanuljak, amíg ki nem javítom. Ezt gyűlöltem és sokáig lázadoztam ellene. Később már fel tudtam fogni, ez azért van, hogy a kapuk nyitva maradjanak előttem. Hogy legyen belőlem valaki. Voltak csínytevések is, amikből nagy balhék lettek, aztán eltelt pár nap, és elcsitultak a hullámok, le tudtunk ülni megbeszélni a dolgokat. Mert meg tudtak bocsátani, tovább tudtak lépni annak érdekében, hogy ez a családmodell tudjon működni. A problémák mindig megoldódtak előbb-utóbb, a bulizásaim szép emlékekké váltak, az egymás iránti érdeklődés, ami a mai napig fontos tulajdonságunk, megmaradt. Megérkeztünk a jelenbe: tavasszal érettségi, hamarosan szalagavató [a szalagavató közben megvolt, és jól sikerült. a szerk.] , és még sok más dolog, ami teljesítésre vár.
Nem aggódom, vagyis de, de nem annyira, mintha egyedül lennék. Hála Istennek, nem vagyok.
Hisz itt van a meglehetősen ritka családom. Anya és apa nem váltak el, s szüntelenül támogatnak (meg mérgelődnek, ha valamit rosszat csinálok). Tudom, hogy mi a dolgom, rajtam is nagy a nyomás, de szeretve vagyok. Mindig van egy poén, amin nevetni lehet, közösen eszünk, kirándulni megyünk és még rengeteg sok apró, de annál emlékezetesebb pillanatot tudnék felsorolni, amelyek erőt adnak. Kimondhatjuk, hogy egy boldog család vagyunk.
3. A harmadik szempont címének talán az önmagam végleges kialakulását és a párkeresést adhatnám. Ugyanis egy boldog család kialakításához kell egy megfelelő pár. Ám először irány az egyetem, már ha akarok valaki lenni. Viszont oda nem cipelhetem magammal a családomat. Opció lehetne a mindennapi hazajárás, de megmondom őszintén, nem rajongok a gondolatért. Marad az albérlet vagy a koli. Sokan mondják, hogy az egyetem a legnagyobb buli. Hát nem tudom. Biztos fogok bulizni, de választanom kell két lehetőség közül. Az egyik, hogy nem igazán járok be előadásokra, sokat bulizok, csajozok és élem az egyetemi életet. Valami csak lesz belőlem. Remélhetőleg. A másik, hogy ugyanúgy élem az egyetemi életem s néha elmegyek bulizni, de nem csak erre pazarolom az időmet. Nyilván ez a nehezebb út, mert így foglalkoznom kell azzal, hogy mely előadásokra járjak be, hogyan tanuljam meg az anyagot, hogy írjam meg a szakdolgozataimat. Ja és hogy mellette hogyan dolgozzak (ha az albérletet választom), hogyan bulizzak és hogyan találjam meg a párom a tervemhez. Az se egy egyszerű dolog önmagában, hát még ez az összes együtt! Ettől függetlenül én nem tudnék a bőrömből kifordulni, lelkiismeretfurdalásom lenne, hogy van dolgom (nem is egy), de én nem foglalkozom vele. Hisz egyetemista vagyok. Szóval a második lehetőséget kell választanom. Fel kell állítsak egy fontossági sorrendet. Le kell diplomázzak, hisz nem azért tanultam eddig, hogy fizikai munkás legyek. Aztán valamiből meg kell élnem. S sajnos egyelőre a párválasztás csúszik leghátra. És a jellemem? A legtöbb egyetemista sokkal inkább az életét éli és szórakozik, minthogy a jövőjére gondoljon, mások itt formálódnak át. Természetesen hatni fog rám is ez az időszak, de nem engedhetem, hogy az összes eddigi tulajdonságom, amit a régimódi vidéki családomtól kaptam, menjen a levesbe. Valahogy meg kell küzdenem ezzel, ha egy olyan boldog családot szeretnék, mint az enyém. De az egyetemet és a tanulmányokat sem engedhetem el, hiszen akkor nem tudnék a mai árakkal versenybe szállni, házat venni, gyerekeket nevelni és a többi. Persze kétkezi munkásként is meg lehet valósítani az álmaimat, csak többet kell dolgozni, és nem biztos, hogy komfortosabb. Sőt az esetek többségében nem is az. A lényeg, hogy ne adjam fel, mert abból nem lesz semmi!
4. Családalapítás, na de hogyan. Ha végeztem az egyetemmel, remélhetőleg úgy, ahogy szerettem volna, és teremtettem magamnak egzisztenciát, akkor elkezdhetem a legnagyobb tervemet, a családalapítást. Az egyetem mellett nem nagyon volt időm (már ha jól csináltam) az igazi pár megtalálására, főleg nem a családalapításra. Sajnos a mai világ lányai nem éppen a 90-es évek fiatal lányai. Sokkal nehezebb dolgom van most, és nyilván időigényesebb is az ismerkedés. Csak remélhetem, hogy találni fogok magamnak valakit. Ám őt nem „tesztelgethetem” sok éven keresztül, már ha a célomat el akarom érni. Lépnem kell több szempontból is. Mivel nagyon hasonlítani szeretnék a szüleimre, ezért kertes házat szeretnék, és 3 gyerek boldog édesapja szeretnék lenni. Legyen élelem bőven és legyen meg minden, ami kell. A többi dologról pedig azt gondolom, hogy csak plusz. Másodrendű dolog. Mikor én kicsi voltam, mindenünk megvolt, volt pénz is, de nem a luxuscikkek vásárlása volt a cél, hanem a pénzzel barátokon segítettünk, vagy a házat csinosítottuk. És soha nem sajnáltak a szüleim egy forintot sem tőlünk, gyerekektől. Sosem értettem azokat az embereket, akik megszabtak egy határt arra vonatkozóan, mennyit hajlandóak a gyermekükre költeni, mondván: kell a gyerek is, de azért a Ferrari ne maradjon ki, mert az az álmom. Csak az a fontos, hogy neki meglegyenek a legújabb kütyük. Végül is ő dolgozik, nem? Hadd döntse már el, hogy mire költi a pénzét. Ez most nem a szülők kritizálása, mert egyáltalán nem ez a lényeg. Az én szüleim sem tökéletesek. Az a lényeg, hogy nagyon sok ilyen szülő a közösségi oldalakra felteszi, amikor egyszer-egyszer elmennek valahova, hogy ők milyen boldog család, és mennyire szeretik egymást. Aki nem ismeri őket, azt mondhatja, hogy hát igen, irigylésre méltó. Pedig inkább szánalmas. Na de térjünk vissza és fejezzük be a történetet. Tehát ott tartottunk, hogy akármennyi pénzem is lesz, a neveltetésemből fakadóan mindent a gyerekekre, a feleségemre és a környezetre fogok költeni. Környezet szó alatt értem a ház csinosítását, a kényelmes autó vásárlását, a közös kirándulási és szórakozási lehetőségeket. Így leszünk boldog család; mert szerintem azok a családok, ahol a gyerek is elvonul a tablettel, az anyuka is elvonul a telefonjával, apuka meg a barátoknál, azok nemhogy boldognak, de még családnak sem igen mondhatók.
Együtt maradni és szeretetközösségként működni a nehezebb út, nem tagadom, de ha a szüleim megcsinálták, akkor számomra is van remény.
5. Utolsó pontként az öregkor örömeit említeném meg. A legjobb érzés úgy megöregedni, hogy szeretve voltunk, nem pedig egyedül töltöttük el az élet nagy részét, mert úgy tényleg nincs sok értelme az egésznek. Valakinek szomorú nap a születésnap, valaki meg tud örülni neki, hisz úgy gondolja, hogy az életkor csak egy szám.
Befejezés: Nem biztos, hogy az előbb leírtak közül minden teljesülni fog, hiszen bármi történhet bármikor. A részletek változhatnak, de az alap az marad. Fizikai munkát végzel, kisebbségi családból származol, szegény család tagja vagy egy gazdag családé. Lényegtelen. Az a fontos, hogy legyenek céljaid, és hogy jó céljaid legyenek. A pénz csak segítség/eszköz, és nem örömforrás. A szerető és összetartó család az örömforrás. Ez tehát az én történetem és gondolatom arról, hogy mi a boldog család.