Az áhítat igeszakasza: Márk evangéliumának 6. fejezetének a 48-51-ig terjedő versei:
„És látta őket, amint vesződnek az evezéssel, mert a szél szembe fújt velük. Az éj negyedik szakaszában odament hozzájuk a tengeren járva, és el akart haladni mellettük. Amikor azok látták őt a tengeren járni, kísértetnek vélték, és felkiáltottak, mert mindannyian látták, és megrémültek. De ő azonnal megszólította őket, és azt mondta nekik: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Majd beszállt hozzájuk a hajóba, és elállt a szél…”
Biztos vagyok benne, hogy mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor egyre csak az árral szemben úszunk, legyen ez a tanulmányaink, kapcsolataink, akár a hitünk területén. Úgy tűnhet, hogy egyre csak evezünk, de semmi értelme nincs, próbálkozunk, de igazából nem tudjuk, hova akarunk eljutni, mégsem hagyhatjuk, hogy a szembejövő hullámok elsodorjanak. Ismerős?
Nekem igen. Hónapokig így éltem az életemet. Nem tudtam, mit miért teszek, nem láttam értelmét, mégis küszködtem egymagamban, az arcomra pedig hatalmas vigyort erőltettem, nehogy valaki megtudja: igazából nekem sem megy. Amikor megkérdezték tőlem mások, mi az élet értelme, nem tudtam nekik választ adni. Ahelyett, hogy tényleg éltem volna, túlélő üzemmódba kapcsoltam, és csak néztem, ahogy telnek a napok. Nem számítottam többre, nem vártam semmit, csak ültem és hagytam, hogy elteljen az idő körülöttem. Olyan érzés volt, mintha nem is lennék jelen igazából. De az élet ment tovább, sodródtam az árral, csináltam a dolgomat.
Kívülről nézve minden rendben volt. Már-már én is elhittem, hogy tényleg minden oké, közben pedig a szőnyeg alá söpört gondok egyre csak púposodtak. Akkor, amikor már azt hittem, meg tudom csinálni, visszacsúsztam, mert a saját erőm nem volt elég. Minden motivációm elveszett, a barátaim között sem tudtam kikapcsolódni, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ennek semmi értelme. Nem sokakat hallok erről beszélni, de nagyban közrejátszott ehhez az állapotomhoz a szüleimmel való kapcsolatom is. Annyi felgyülemlett sérülés és fájdalom bukkant elő az elmúlt hónapokban nemcsak bennem, de a családom többi tagjában is, hogy egyszerűen sok volt. Sok volt a veszekedés, sok volt a suli, sok volt a feszültség, sok volt szorongás. De van egy jó hírem: ebben a kavalkádban egyszer csak megtaláltam valakit újból, Jézus Krisztust. Hívő családban nőttem fel, sosem kérdőjeleztem meg Isten létezését, hittem abban, hogy Jézus meghalt értem a kereszten, harmadnap legyőzve a halált és feltámadt, de a sodrásban eltávolodtam tőle, elfelejtettem, hogy ez igazából mit is jelent számomra. A mindennapok rohanásából, saját bűneimből, kételkedéseimből, harcaimból, melyeket Nélküle akartam megoldani, falat építettem saját magam és Isten közé, tombolt bennem a sok belső konfliktus. Továbbra is imádkoztam, olvastam az Igét, de valahogy sosem tudtam legbelül elcsendesedni, lerombolni a falat, ami elválasztott engem Istentől. Elkezdtem szorongani, idegeskedni, egyre mélyebbre esni érzelmileg, lelkileg, miközben körülöttem látszólag mindenkivel minden rendben volt.
Ekkor érintett meg Isten. Amikor végre rájöttem, hogy nem az a baj, hogy próbálkozok, hanem az, hogy Nélküle akarom megoldani.
Rádöbbentett, hogy neki nem kell, hogy tökéletes legyek, csak annyit kér, hogy bízzak benne. Nem kell helyreállítanom magamat, hiszen erre nem is lennék képes. Ahogy az Péter első levelében is olvashatjuk:
„Igen, szenvedni fogtok egy kis ideig, de utána Isten maga fog helyreállítani, megerősíteni benneteket, mert Ő a forrása minden kegyelemnek, és arra hívott el benneteket, hogy örökké tartó dicsőségében részesüljetek a Krisztussal való egységben.”
Vele együtt leszünk egyre jobbak. Nem kell tettetnünk magunkat Előtte. Nem fog elítélni a hibáinkért. Sőt, értékes számára, ha megbízunk benne, ha átengedjük Neki az irányítást.
Amikor végre eldöntöttem, hogy megint teljes szívemből Istenre bízom az életemet, akkor jöttem rá, hogy nem volt mitől félnem. Hiszen nem egy haragos öregúr állt előttem, hanem egy szerető Atya nyújtotta a kezét, aki odaadta értem Fia életét, aki feltétlen és felfoghatatlan szeretettel szeret engem, ahogy mindenki mást is, és nem számít, mit tettem és mit fogok tenni, a szeretetét nem tudom elveszíteni. És ekkor, mikor végre Isten kezébe helyeztem az életemet, bizalmamat Belé vetettem, Jézus belépett az én hajómba, és lecsendesítette a bennem keringő viharokat. Amikor felfogtam, Isten elől nem kell elrejtőznöm, sőt inkább azt akartam, hogy lásson teljes valómban és segítsen, akkor Isten áttört a kétségeim falán, ami mögé azt hittem, el tudok bújni. Ha ez az egész még mindig furán, ijesztően hangzik, hadd mondjak csak ennyit: a legjobb döntés, amit valaha is hoztam, hogy Jézust beengedtem a ,,hajómba”, vagyis a szívembe. Az egyedüllét, a nyugtalanság, minden, ami bennem kavargott, elcsendesült. Isten békessége, ami minden értelmet felülhalad, betöltött engem. A kapcsolataim elkezdtek megjavulni, több türelmem volt, nyugodtabb és boldogabb lettem. Nem kétség, hogy lesznek még viharok, sőt, hogy teljesen őszinte legyek, mióta megírtam ezt az áhítatot, ismét átestem egy nehezebb időszakon. De tudom, hogy velem van a mindenható Isten, és ha benne bízok, a leglehetetlenebbnek tűnő tornádót is át tudom vészelni, nem a saját erőmből, hanem az Övéből. Ha bármit is megjegyeztek ma, kérlek legyen az, hogy Isten előtt nincs szükség a tökéletességre. Isten egyszerűen csak szeret. És ez a legnagyszerűbb dolog, ami velünk történhet. Ő a megoldás. Ő állít helyre, és Ő segít meg.
Imádkozzunk!
Istenem, köszönöm Neked, hogy számodra semmi sem lehetetlen. Köszönöm, hogy törődsz velünk, és ennyire szeretsz minket. Hálát adok a Te békességedért, ami felfoghatatlan bár, de mégis minden vihart lecsendesít. Kérlek, add, hogy a nehéz helyzetekben is felismerjük a Te hangod, és tudjunk Rád támaszkodni, Benned bízni.