„Minden kezdet nehéz” – tartja a régi mondás, de (talán éppen ebből következően) mindig emlékezetes is, mert van valami örökérvényű, valami életre szóló a gyökeresen új élet kezdetét jelentő hetek vagy hónapok szorongással telt idejének emlékezetében. Mindezeken túl igaz az is, hogy mikor egy pillanatra visszatekintünk a nagy életváltozás óta megtett útra, az egykor mélységesen kétségbeejtőnek tartott napok különös módon megszépülnek az emlékezetben, és ez az első egyetemi évemre tekintve sincsen másként. Most, mikor a friss emlékeimet megpróbálom összefoglalni, az a reménységem, hogy talán soraimmal a szeptemberben egyetemre indulók közösségének adhatok, ha nem is konkrétan hasznosítható tanácsokat, de személyes emlékekbe ágyazott biztatást mindenképpen, és talán erre most mindenkinek szüksége lehet.
„Vigyázz magadra, fiam!” – Indulás tanácsokkal felvértezve
Jól emlékszem arra a napra, mikor elindultunk Budapestre, hogy felköltözzek a Teológus Otthonba. Ahogyan az út fogyott előttünk, falvakon és városokon áthaladva a Bojtorján együttes dalait hallgattuk. Nem mondhatom, hogy újdonság volt számomra az a dal. Azonban valahányszor korábban hallottam, mindig az a pillanat járt az eszemben, amelyet éppen most, utazás közben éltem meg: a kollégiumba költözés, az egyetemre indulás napját. Hogy is hangzott a dal? Hadd emeljek ki egy versszakot!
„Vigyázz jól, mert a város hideg, büszke és irigy. Eddig gond nélkül éltél, de már nem lesz mindig így. Egész más ott az élet, egyedül hagynak téged. Én csak azt kívánom, bármi lesz is, hogy ember légy, fiam.” (Az egész dal itt hallgatható meg)
Ebben a dalban akkor minden benne volt, amit éreztem. Ezekben a hangokban és rímekben ott volt minden tanács és jókívánság, amit lelkészemtől, hittantanáromtól, lelkipásztori példaképemtől, gimnáziumi tanáraimtól, szüleimtől (édesanyámtól és nagymamámtól), rokonaimtól kaptam. Valójában ekkor minden feketének és fehérnek tűnt. Csak később ébredtem rá, hogy a tanácsok, amikkel felvértezve otthonról elindultam, nem az előttem álló út megtételének megoldókulcsait adták a kezembe, hanem az életem jó irányba vezetéséhez nyújtottak segítséget.
Magány – Elveszve a fővárosban?
A bemutatkozó, tanévkezdő alkalmak öröme felejthetetlen volt: ismerkedési est, túra a városban, röplabdázás a sportpályán, csapatépítés, tanszékek bemutatkozása, tanévnyitó istentisztelet. Azonban, amikor már a tanulással töltött hétköznapok taposómalmába léptem, hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam. Ezekben a napokban szinte minden nap sírva telefonáltam haza a kollégium kertjéből édesanyámnak. Kerestem a megfelelő utat, a nem felhőtlen, de mégis jobb élet lehetőségét, a közös hangot a társaimmal, a kapaszkodókat az idegen helyen. Talán így utólag furcsán hangzik, de sokáig a kollégium elhagyásához is erőt kellett gyűjtenem. Idő kellett ahhoz is, hogy felfedezzem a bevásárlási lehetőségeket. Az első időkben csak a sarki kisboltig merészkedtem, aztán már a kicsit távolabb lévő Aldiba is el mertem menni.
Az első három hétben nem volt lehetőségem hazautazni. Egyrészt akkor műtötték a lábamat az alapozó nyelvi hét egyik estéjén, másrészt egy Kelet-Szlovákiai színházi turnén kellet részt vennem, mely egy egész hétvégi elfoglaltságot jelentett. Az első időkben egészen a vizsgaidőszakig ezek a hazautazások adtak erőt a heti feladatok elvégzéséhez. A hazautazás öröme leírhatatlan érzés volt akkor számomra.
Biztos bizonytalanság: furcsa szorongások
Egy idő után hozzászoktam a körülményekhez. A szobatársammal való kezdeti rossz kapcsolat egy idő után csendes egymás mellett éléssé formálódott. Egyik feladatot végeztem a másik után, és biztos voltam abban, hogy a helyemen vagyok. Kezdtem megtalálni azokat a programokat, elfoglaltságokat, lehetőségeket, amelyek örömöt jelentettek számomra. Kezdtem otthon érezni magam az egyetem és a kollégium közösségében.
A szorongásaim azonban nem múltak el. Minden visszautazást megelőző vasárnap estén (mindig hétfőn hajnalban utaztam) megmagyarázhatatlan félelmek lettek úrrá rajtam. Ennek az érzésnek a legfurcsább tulajdonságai közé tartozott, hogy csupán az utazást megelőző este és kora reggel éreztem. Amikor beléptem az egyetem kapuján, már híre sem volt a félelmeimnek, amelyekkel az előző órákban küzdöttem. Azonban volt valami, ami mindig erőt adott.
Az ige és az igehirdetések ereje
Amióta Isten gyermekének tudhatom magam, azóta az igehirdetés és a liturgia szerelmese vagyok. Régi szenvedélyem, hogy rendszeresen felvételről hallgatok vissza igehirdetéseket. Amikor vasárnap este vagy éppen hétközben az egyetemen megmagyarázhatatlan szorongásaimmal küzdöttem, ebben találtam meg a nyugalmamat. Azonban ebben is volt valami egészen különleges: mindig személyes életemet és gondolkodásomat meghatározó lelkészek igehirdetéseit hallgattam.
Mindezeken túl volt egy bibliai igehely is, ami megerősített ezekben a hetekben. A 2019-es esztendő pünkösdjének igehirdetési alapigéje, melyből írásom címét is vettem.
„Azért most légy bátor, Zerubbábel! - így szól az Úr. Légy bátor te is, Jósua főpap, Jócádák fia, és legyen bátor az ország egész népe - így szól az Úr -, és dolgozzatok, mert én veletek vagyok! - így szól a Seregek Ura. Mert ígéretet tettem nektek, amikor kijöttetek Egyiptomból, és lelkem köztetek marad! Ne féljetek! Így szól a Seregek Ura: Még egy kevés idő, és megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. Megrendítek minden népet, és elhozzák kincseiket a népek, ezt a házat pedig megtöltöm dicsőséggel - mondja a Seregek Ura. Enyém az ezüst, enyém az arany - így szól a Seregek Ura. Nagyobb lesz e későbbi templom dicsősége, mint a korábbié volt, mondja a Seregek Ura, és ezen a helyen békességet adok! - így szól a Seregek Ura.” (Hag 2,4-9)
Igen, ez az ősi, a Babiloni fogságból hazatért, s később megfáradt templomépítőknek szóló biztatást Isten Szentlelke megelevenítette bennem az egyetem első félévében. Ott és akkor úgy éreztem, hogy az egykor Zerubbábelnek és Jósua főpapnak szóló biztatás nekem is szól, amikor küzdök a tanulmányokkal, önmagammal és néha az Úristennel is. Valóban életem sokszor szűnni nem akarónak hitt viharait csendesítette el ez az ige.
Az első vizsgaidőszak – az összeomlás határán és az újrakezdés lendületében
Amikor éppen az előző bekezdésekben említett biztos bizonytalanságban éltem, egy este üzenetet kaptam az egyik református teológus barátomtól, melyben találkozóra, beszélgetésre hívott. Akkor nem gondoltam, hogy ez a találkozás az első egyetemi évem egyik legmeghatározóbb beszélgetését hozza el. A találkozás alkalmával az első éves teológus szorgalmával és lelkesedésével számoltam be az egyetemen szerzett új ismeretekről. A beszélgetés azonban egyre inkább a személyes hitem és életem felé terelődött, és egy adott ponton sírás formájában törtek ki belőlem az elmúlt hónapok nehézségei. Megfáradtság, céltalanság, a jövőm felőli kétségbeesés lett úrrá rajtam akkor.
A találkozás utáni napokban lelkileg teljesen összeomlottam. Egyedül voltam sok tekintetben. A teológusbarátaim a vizsgaidőszak vészes közeledtével nem voltak elérhetőek, egyedül ültem a kollégiumban. Ebben a helyzetben ért utol a kétségbeejtő s mégis felemelő gondolat: ennek az egésznek az oka talán az lehet, hogy végre volt valaki, akinek a legmélyebb őszinteséggel beszélhettem a kétségeimről, megfogalmazhattam konkrétan azt, amivel küzdöttem hónapok óta.
A következő napokat elképzelhetetlen mélységekben éltem meg, a találkozás utáni hétvégét mondhatni átszorongtam. Amikor hétfőn hajnalban otthon felébredtem, borzasztó állapotban voltam, nem is tudtam elindulni a teológiára, így otthon maradtam. Reggel hattól délután egyig csak aludni tudtam. Este visszaindultam Budapestre. Amikor beértem a kollégiumba, fél órán át sírtam az évfolyamtársaim társaságában, akik vigasztaltak, elvittek sétálni a környékre. Hajnalban teljes rosszullétre ébredtem, a szobatársam vitt ki a mosdóig, tulajdonképpen azt sem tudtam, hol vagyok. Reggel Ószövetségből zárthelyi dolgozatot írtunk, tíz perc után feladtam és otthagytam az egészet. Ezután határoztam el, hogy napokon, vagy ha lehet, órákon belül elhagyom az egyetemet. A nap további részét még végigcsináltam, de estére elhatároztam, hogy a számomra fontos embereknek bejelentem távozásomat. Amit ezekben a beszélgetésekben mondtam, azok életem legborzasztóbb mondatai voltak. El is terveztem, hogy másnap elmegyek a tanulmányi osztályra, de kiderült, hogy nem lesz nyitva. Ahogyan járkáltam a kollégium folyosóin, felsőbbéves hallgatótársak szólítottak meg, és érdeklődtek hogylétem felől. Hosszas beszélgetések után Isten Szentlelkének erejével maradásra bírtak. Másnap Pannonhalmára, az apátságba mentünk evangélikus énekelt liturgiás adventi istentiszteletre, ahol Isten az igehirdetés által újra megszólított, és erőt kaptam a folytatáshoz.
Ennek nyomán az első vizsgaidőszakom hatalmas sikerélmény volt. Ez bizonyította számomra, hogy az imént felidézett események mögött nem az egyetem által támasztott elvárások miatt nehezedtek rám a gondolatok, hanem a saját megfelelési kényszerem és teljesítéshez kapcsolódó szorongásom miatt történt mindez. A vizsgák után részt vehettem egy konferencián, ahol újra, eddig soha meg nem tapasztalt módon megerősödött bennem, hogy nincsen más lehetőségem, mint hogy Isten elhívásának engedelmeskedek, és a teológián maradok, mivel – idézve id. dr. Hafenscher Károly professzor gondolatait:
„Mi nem azért szólunk, mert tudunk beszélni, hanem azért, mert nem tudunk hallgatni.”
„Erős védelem a hűséges barát, kincsre bukkant, aki ilyet talált” (Sír[1] 6,14)
Mint említettem, az első időkben igen magányosnak éreztem magam. A második félévre ez megváltozott. Az első félévben megismert hallgatótársaim között akadtak, akikkel a második félévben a barátság útján tudtam elindulni. Azt hiszem, hogy ez volt egy egyik, ha nem a legnagyobb ajándék, amit az Úristentől kaptam az első egyetemi évemben, mert valóban kincsre bukkantam azáltal, hogy új embereket ismerhettem meg. Ezekben a barátságokban az a legmeghatározóbb, hogy a közös beszélgetésekben közösen tudunk tanulni Istenről vagy Istentől, és egymástól is.
Ekkor értettem meg, hogy mit is jelent valójában az a jól ismert mondás, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Csak Ő tudhatja és láthatja, milyen út vezet egy folyosói megszólítástól, egy hermeneutika (értelmezéstudomány) referátumtól, egy közös tanulással töltött estétől a barátságig, vagy hogyan léphetnek teljesen új utakra régi barátságok, amelyekről azt hittük, hogy talán nem sokkal többek a puszta ismeretségnél. A másik felismerésem pedig az volt, hogy Isten a mellettünk lévő testvér által is megszólíthat minket, akkor is, mikor mindennél jobbam szeretnénk ezt, és akkor is, amikor egyáltalán nem számítunk rá.
Derült égből villámcsapás? – Újra otthon, de egy kicsit másként
Az első évemnek van egy olyan oldala is, mely egyedülálló az egyetem történetében. A tavaszi félév derekán, március idusán nem várt fordulat következett. Amikorra már egészen rendeződni látszott az egyetemi életem, a koronavírus húzta keresztbe az események folyamatát. A hét közepén, követhetetlenül hirtelen, csupán abban a rövid időben nélkülözhetetlennek tűnő holmijaimmal (ruhák, legszükségesebb könyvek, jegyzetek), mindössze fél órás készülődés után hazautaztam.
A házi karanténban, távoktatásban eltöltött hónapok egészen mást hoztak, mint amit a kontakt oktatásban vártam volna. A teológus társaim fájó hiányát ha nem is pótolta, de legalább enyhítette az a tény, hogy az otthoni tanulás ideje alatt a jobb időbeosztásnak köszönhetően mélyebben tudtam elsajátítani a tananyagot. Tanáraim és az egyetem minden lehetséges eszközzel segítették az távoktatás gördülékenységét. Minden anyagot rendelkezésükre bocsátottak, mindemellett lelki támogatásra is készen álltak ezekben a hetekben.
A távol levő barátaimmal folytatott hosszú, gyakran órákon át tartó telefonbeszélgetések, videóhívások sokszor nem várt mélységei egész életemre meghatározóak lesznek. Bezártnak éreztem magam, de az élni segítő könyvek és a jóleső beszélgetések által értettem meg az egyetemünk idei évre választott igéjének üzenetét:
„Eljön a nap, amikor felépítik falaidat, azon a napon szélesre tágul a határ” (Mik 7,11)
Az utolsó visszapillantás (befejezés gyanánt)
Két héttel ezelőtt az évben utoljára visszautaztam a kollégiumba, hogy a hirtelen költözés során ottmaradt dolgaimat is hazahozzuk. Földrajzilag ugyanazon az úton haladtunk, amelyen szeptemberben is mentünk, de ez az út lelki értelemben egészen más volt, mint a felköltözéskor. Az egyetem üres udvarán és a kollégium néptelen folyosóin járva minden emlék elevenen előtört bennem, de már az eltelt idő által megszépített valóságában. Talán ennek az útnak az eredménye és következménye ez az írás is.
Summázva, milyen volt az első évem az egyetemen, egy jó barátom kérdésére azt válaszoltam – s ezzel zárom gondolataimat –, hogy egy olyan lelki hullámvasút, melynek egész időtartama nagy ajándék volt számomra, csak néha nem voltam elég bátor ahhoz, hogy minden pillanatát élvezzem.
Angyal-Cseke Csaba
[1] Jézus Sírák fia könyve (deuterokanonikus könyv)
Comments