Úgy érzem, sok holtidőt képez a mindennapjaimban a céltalan mobilhasználat, mikor helyette foglalkozhatnék értelmesebb dolgokkal is. Céltalanon itt azt értem, mikor a napomban fennálló két percet random görgetéssel töltöm. Ami ennél is rosszabb, mikor egy tevékenység közben csak „gyorsan megnézem, ki írt”, majd 25 perc múlva azon csodálkozom, hogy hogyan lehet ugyanazt a macskás mémet tíz különböző formában viccessé tenni. (Vajon a jövőben lesz az egyetemeken meme designer szak?)
Tehát úgy döntöttem, teszek egy próbát. Egy napig nem használok számítógépet, tévét, és ami a legfontosabb, telefont. Mobil helyett tollat tettem a zsebembe és feljegyeztem a tapasztalataimat, gondolataimat. Igen, papírra írtam fogalmazást – tiszta negyedik osztály-feeling.
Reggel van. Az ébresztő kinyomása után azonnal nyugovóra küldöm a telefont (ő szerencsés: még aludhat). Ilyenkor reggeli közben általában híreket olvasok; most egy hetilapot áll módomban kézbe venni, ebből túl naprakész nem leszek. Tulajdonképpen kifordulhat a világ a helyéről ebben az egy napban, nem fogok tudni róla. Mi van, ha a hoteltulajdonos és a turbános pont ma dönt a 3. világháború kirobbantása mellett? És én nem tudok róla? Akkor nem is kell iskolába menni?
Egyébként a cikk címe, amit indulás előtt olvasok: A Facebook hatalma. Nem terveztem ezt el előre, szóval elég ironikus. Állítólag a cég 2018-ban ötvenmillió felhasználó adatait bocsátotta egy orosz-amerikai kutató rendelkezésére. Sajnos ez az egy nap szünet nem ment meg attól, hogy a Facebook-barátlistám valami orosz hackercsoport kezébe kerüljön, ha Zuckerberg megint úgy gondolja.
Még hezitálok: van-e értelme egyáltalán magammal vinnem mobilt, ha úgy sem használom. Végül elteszem, azért biztonságérzetet nyújt.
Óra híján „vakon” indulok el a buszmegállóba, de szerencsére nem késtem el. Az utazástól eléggé tartok. Egy melankóliával átitatott hétközepi reggelen valami zene kell ahhoz, hogy elviseljem az elkövetkező napot. De az most nincs. Marad hát az olvasás.
Az iskolában, lévén, hogy a nap nagy részét tanórán töltöm, egyébként sem használnék telefont. Akkor nem is hiányzik. Viszont ha valaki kicsit introvertáltabb személyiség, annak okozhat problémákat a szünet. Tök ijesztő, beszélgetni kell. Még ijesztőbb: emberekkel. És nem is a beszélgetés ténye, hanem a kiszolgáltatottság a nyomasztó. Most vagy beszélgetsz, vagy... Nincs más opció.
Ez az egy nap valószínűleg nem fog kardinális változást hozni az életembe (utólag hozzátéve: nem is hozott). Nem lesz tőle több barátom, nem leszek tőle okosabb, a teknősöket sem mentem meg vele, sőt, még a szintén mobilozó szüleim sem lesznek rám büszkék. Mikor bejelentettem a digitális önmegtartóztatásomat, azt kérdezték: Most ennek mi értelme?! - Ez egyszerűen csak kíváncsiság. Nem lehet megfejteni, milyen hatással van ránk ez a sok telefonhasználat, ha sosem tapasztaljuk meg, hogy milyen a telefon nem-használat.
Nehéz elképzelni, milyen lehetett régen. Valószínűleg az idősebb generációk technikai viszonyainak fejtegetése egyidős a modern emberiséggel: Rossz lehetett akkor, mikor lovasfutárok vitték az üzenetet és nem volt még távíró. Rossz lehetett akkor, mikor csak távíró volt, nem létezett a telefon. Rossz lehetett, mikor csak vezetékes telefon volt. Rossz lehetett, mikor okosabbak voltunk a mobiltelefonunknál.
Manapság elég sokan hangoztatják, hogy ők nem néznek tévét, mert a tévé egy szenny.
-Mi otthon már jó ideje nem nézünk tévét.
-Na és mi van az HBO-val, vagy a Netflix-szel?
-Jaa, hát az teljesen más, ott te választhatod ki, hogy mit nézel.
A hagyományos tévével szemben hatalmas előnye az online tévészolgáltatóknak, hogy a felhasználó azt hiszi, ő most havidíj fejében „prémium” tartalmat néz, ami minden szempontból igényes. Részben igazat tudok adni, tényleg kevésbé tűnik degeneráltnak a Stranger Things, mint bármelyik délutáni szappanopera a kereskedelmi csatornákon. Azonban ha akarják, így is formálhatják szellemi vagy ideológiai szempontból a felhasználókat, hiszen mindkét esetben emberek döntik el a műsorkínálatot, tehát az „agymosásfaktor” jelen marad. És sehogy sem dicső dolog a tévé előtt meredni órákon keresztül (hozzátenném, ha egy sorozatnak az összes részéhez hozzáfér valaki, elképesztő sok időt égethet el egyszerre az adott sorozat kivégzésével). A Netflix egy modernebb alternatívát kínál a tévénél, de végtére is, majdnem ugyanaz.
A nap vége felé, már otthon jövök rá, hogy hibát követtem el.
Nagy érvágásnak érzékelem azt, hogy nem hallgathatok zenét otthon sem. Pedig az igazi probléma, amiért ezt az egészet csinálom, nem is a zene alkalmazás miatt van (a többi, felesleges média app miatt nem is érzek sóvárgást). Ha a jövőben próbálkozom ilyen technológiai detoxszal, a zenével engedményt fogok adni magamnak.
A szociális média nélkül sokkal nyugodtabbnak érzem magam, az időm nagy részét olvasással töltöm, a többiben meg csodálkozom, hogy ilyen egyszerű és kellemes a semmittevés. Ülök egy tea mellett nyugalomban, és nem csinálok semmit. Ilyen sem sűrűn fordul elő.
Este nem tudom, mikor kellene lefeküdnöm, kicsivel előbb sikerül, mint máskor. A telefonomat bekapcsolom, ébresztőt állítok, majd leteszem. Ezután meglepően gyorsan sikerül elaludnom.
Most ez a folyamatos görgetés és céltalan telefonnyomkodás a szabad perceinkben (tanulás közben, iskolában, buszon, a wc-n, az utcán sétálva) addikció? Fogalmam sincs, nem merem kijelenteni. Mindenkinek tudom ajánlani, hogy kicsit szakadjon ki a komfortzónájából, hiszen úgy tapasztalható meg, milyenek is vagyunk valójában. Túlélhető – valahogy én is megírtam ezt a szöveget, és különösebb mentális retardációt nem tapasztaltam magamon.
A helyzet komolyságát azonban azt hiszem, remekül mintázza, hogy mialatt ezt a cikket gépeltem a jegyzeteimet nézve, két alkalommal is felléptem bámészkodni Instára. Asszem, menthetetlen vagyok. Vagy mind menthetetlenek vagyunk?
Pruzsinszki Bence 12.A
Σχόλια