Isten igéjét a Zsoltárok könyvéből, a 116. rész 5. verséből olvasom: „az Úr kegyelmes és igaz, és a mi Istenünk irgalmas.”
Nem voltam könnyű helyzetben, amikor témát szerettem volna választani az áhítatomhoz. Sok téma volt a fejemben, és persze tudtam, hogy bármit is választok, úgysem fog mindenkinek tetszeni, hiszen mindenbe bele lehet kötni. Ezért leginkább azt tartottam szem előtt, hogy egy egyedi, „zalános” beszéd legyen. Így hát hadd osszak meg veletek néhány személyes élményt!
Tavaly nagyon jó tanévet zártam szinte minden szempontból: Kolozsváron tölthettem egy hetet cserediákként, jártam Észtországban, Svájcban, jók lettek a jegyeim, az egész életérzés csodás volt. Egy szintén sikeres, jól telt nyári szünet után nagy reményekkel és optimistán vágtam bele az ideibe. Kár volt.
Kezdjük ott, hogy szeptember 16-a egy borzalmas nap volt, tehát adott volt egy rossz kezdés, mely után csak folytatódott a lejtmenet. Egy idő után sajnos ki kellett jelentenem, hogy a mostani tanév összehasonlíthatatlanul rosszabb a tavalyinál. Mind az osztályzatok, mind azok a dolgok, amiket tavaly nagyon szerettem, sokkal rosszabbak lettek. Ráadásul azt kell mondjam, hogy a döntő többségük az önhibámon kívüli. Én mindent ugyanúgy csinálok, mint eddig, a külső körülmények viszont változnak. Talán ezek miatt, talán nem, az az igazság, hogy a hitéletemben is lényeges romlást állapíthattam meg – erről viszont természetesen én tehetek.
Azonban az eddig említett dolgokban nemrég fordulópont jött el. Alábbi történetem kicsit lebuktat, hiszen íme, milyen későre hagytam az áhítat megírását, de kivételesen ez kapóra is jött. 2023 december elseje egy teljesen átlagos pénteki napnak indult, nem vártam semmi különöset tőle. De meglepően jó nap lett belőle. Rólam ugye lehet tudni, hogy korán járok be az iskolába. Ebből adódóan a busz, amivel mindig jövök, meglehetőst gyér kihasználtságú, ami engem nagy örömmel tölt el. Olyan viszont egyszer sem történt, mint azon a napon.
A busz egyedül velem jött végig Tatabányáról Tatára.
Rajtam kívül egyetlen ember sem szállt fel sehol. Ráadásul idén valamivel többen utaznak ezzel a busszal, mint tavaly, tehát ennek szinte semmi esélye nem volt. Lehet, hogy kinevetnek páran, de mindig is álmodtam arról, hogy enyém legyen egy busz, ha csak egyetlen utazás erejéig is, szóval nem győztem hálálkodni a sofőrnek az út végén. Külön slusszpoén, hogy itt Tatán a végén, rövidebb úton, egy megállót levágva ment a végállomásra a busz. Mondta a sofőr, hogy olyan sok ideje járok ezzel, hogy már ismer, és pontosan tudja, hol szállok le mindig. Megmondom őszintén, nagyon jólesett ez. Ennek örömére egyből utána fel is hajtottam egy sört, persze csak alkoholmenteset. Sőt! Örömömben még matek házit is írtam, ami majdnem hibátlan lett. A hab a tortán pedig, hogy tesin fociztunk, és egy nagyon jó meccset játszottunk. Nem említettem meg minden apróságot, de aznap egyszerűen minden összejött, minden sikerült.
És hogy ezt miért meséltem el? Nem csak azért, mert a mélyrepülést egy ilyen csodás nap állította meg, hanem mert aznap folyamatosan Bálint atya egyik mondata csengett a fejemben, mellyel visszakanyarodunk végre az igéhez. Ez akkor hangzott el, amikor önsanyargató keresztény ideológiák szóba kerültek. Idézem: „Az Isten jó.”
Amilyen egyszerű ez a mondat, annál fontosabb jelentést hordoz. Ez bizonyítja, hogy bár bűnösök vagyunk, nem szenvedésre lettünk teremtve. Nem azért hozott létre embert az Úr, hogy fölényesnek érezhesse magát és végig azt sulykolja a fejünkbe, milyen rosszak vagyunk, és ássuk el magunkat. De az életemben is megtapasztalhattam, milyen jó velem az Isten. Két dolgot lehetetlen lenne megszámolnom. Az egyik, hogy hányszor vétkeztem. A másik, hogy hányszor tett velem ennek ellenére jót az Úr. Aki ettől távol marad, azt természetesen nem lehet, nem is szeretném erőszakkal rávenni. De azt bátran kijelenthetem, hogy nem tudják, miből maradnak ki. Isten olyan erőt tud adni és olyan dolgokat tud tenni, melyeket nem is lehet másként magyarázni, mint isteni csodaként.
Ahogy már az elején is említettem, hiába vagyok lelkészgyerek, a hitem nincs mindig a legjobb állapotában, vannak benne hullámvölgyek. De nem győzök elég hálás lenni december elsejéért, mert az a nap tudta a hitemet jobb útra terelni.
Viszont így a hála említése után hadd álljak meg egy pillanatra. Bár rengetegszer hallhatjuk, hogy legyünk hálásak azért, amink van, hiszen sokaknak rosszabb a helyzete a mienknél, valamiért ez mégsem a mindennapi gondolkodásunk része. Már-már egy teljesen sablon szövegnek tartjuk. Én is kijelentettem, hogy ha Argentína nyeri a VB-t, akkor én már boldogan halok meg. Ennek ellenére ez nem mindig maradt meg a fejemben, pedig mondhatom, hogy tényleg életem egyik legfontosabb eseménye volt. Hasonló volt a helyzet a Szerbia elleni meccsen, amin kint voltam. „Bármit megadnék, csak nyerjük meg valahogy” - gondoltam. Így is lett, de napról napra, ahogy távolodtunk időben az említett eseményektől, úgy csökkent a hálaérzetem. Egyébként erre van megoldás. Nem azért kell hálaadó imát mondanom minden nap, mert Argentína nyerte a Vb-t, vagy mert győztünk Szerbia ellen. Hanem azért, ami állandó, hogy az Isten meghallgat minket és jó hozzánk. Mindenkinek más, hogy mivel figyelmezteti őt az Isten. Nekem ez egy hibátlan nap, de leginkább egy busz volt. Milyen szép...
Imádkozzunk!
Mindenható Atyánk! Köszönettel tartozunk neked. A teremtésért, a szabad akaratért, a hűségedért, a figyelmedért, a sok-sok meghallgatott imáért. Kérünk Téged, adj erőt a kitartáshoz az életben és a Te követésedben egyaránt! Ha letérnénk ösvényeidről, terelj vissza minket! Mert a leghatalmasabb mindörökké Te vagy! Ámen!