Ballag már a vén diák... az üres folyosón

Március vége fele, de legkésőbb áprilisban kezdtem rájönni, hogy bizony a gimis éveim véget értek. Se normális érettségi, se normális ballagás, a szerenádról és a búcsúáhítatról (ami a személyes kedvencem) nem is beszélve.

Mikor ezek szépen, lassan, április végére teljesen nyilvánvalóvá váltak, kezdtem úgy érezni, én vagyok a balszerencsés. 2016-ban, mikor az általános iskolámtól vettem búcsút, az osztályfőnököm a ballagás előtt egy héttel eltörte a lábát, most pedig, négy év múlva, közlik velem, hogy nem lesz lezárása a giminek...

És mégis lett. Bár sokszor elmondtuk, mi, akik ballagtak, és a tanáraink is: nagyon hálásak vagyunk. Szabó Elődné Tanárnő szavaival élve: Mindig nézték a vírus-helyzet állását, és amint lehetett, megszervezték nekünk a ballagást.

De hogy nézett ez ki végzős szemmel?

Május elején, az érettségikor azt gondoltuk, lesz ballagás, de majd augusztusban. Majd május közepén, mikor megtekinthettük a dolgozatainkat, Igazgató úr beszámolt az ellenünk készülő (ahogyan ő nevezte) merényletről. A fiúk helyzetét nem tudom, de nekem lányként eszembe jutott, hogy azért ballagásra lehet, hogy elmennék fodrászhoz. Természetesen 2 héttel előre nem minden fodrászhoz van időpont. És van, akinek még a kozmetikus és körmös is fontos, ezekhez sem mindig lehet hamar eljutni.

De megoldottuk. Csütörtökön és pénteken mindenki kézhez kapta az érettségi bizonyítványait, szombaton ballagás.

Reggeltől készülődés. Lehet, más nem így érez, de számomra teljesen izgalommentesen telt a reggel. Azért belegondoltam, hogy lezárok aznap egy fontos időszakot, de erre már pár hónapja, akarva-akaratlanul, rendszeresen gondoltam. Délután háromra kellett beérni az iskolába. Amint sikerült leparkolnunk, elkezdett szakadni az eső. Az egyébként sem teljesen megszokott ballagás még kaotikusabb lett az elázott cipőkkel-hajakkal. Aztán elindultunk. A régi épületből a porta irányában haladtunk, az első folyosón végig, ahol tanáraink érzelmekkel teli tekintetét, búcsúzó mosolyait fogadhattuk, aztán vége. Mentünk az üres lépcsőn. Csak mi. Majd a második emeleten. Csak a kis osztályunk. Bevallom, számomra talán ez volt a legszomorúbb rész.

Szerettem az elmúlt 4 évben refisnek lenni, de nem a falak, ablakok vagy ajtók miatt, hanem azok miatt, akik megtöltötték. Így, hogy csak páran meneteltünk, próbálva követni a hangosbemondóból szóló ballagási éneket, az egyetlen dolog, ami teljesen körvonalazódott bennem, az a magány volt.

Az interneten is közvetített templomi rész azért visszahozott valamit a pátoszból. Átadtuk a következő „nemzedéknek” a zászlót, és pontot tehettünk a gimnáziumi éveink végére a szalagunk felkötésével, melyen rögzítettük osztályaink jelmondatait is. Az egyenmaszkok mögött, a padokban egymástól méterekre ülve és még az eutanáziáról hallgatva is, érezhettük úgy, hogy velünk volt az Isten.

Nagyon köszönöm ezt az ünnepélyt, de én azt gondolom, az én 4 évem nem lesz lezárva, hanem folytatódik. Barátságokban, beszélgetésekben és emlékekben.

Mózes Krisztina, maturált és elballagott refis diák