„Az Úr vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz.” Ézsaiás 58:11
Hadd kezdjem egy nyári történettel.
Augusztusban voltam egy ifi táborban, ahol az utolsó éjszaka azt a feladatot kaptuk egy hosszabb séta után, egy kálvária domb aljához érve, hogy minden világítást kikapcsolva, egymástól távolabbra szakadva, csendben menjünk fel a dombon. Nem tudom, ki hogy van a sötéttel. Én annyira nem vagyok oda érte, ráadásul egy erdős területen voltunk, szóval kicsit szorongva indultam fel, félve attól, mikor esek hanyatt, vagy támad rám valami a bokrokból. Mindenesetre bízva a vezetőimben, akiktől ezt a feladatot kaptuk, elindultam. Egyébként van abban valami különleges, amikor közel 180 fiatal indul meg hang nélkül a sötétben, és bár egymástól távol voltunk, mégis egy közös cél felé haladtunk, és ez összekapcsolt minket. Amikor pedig felértünk, az alattunk szépen kivilágított település és a csillagos ég fogadott minket, amit addig a fáktól nem láttunk. Sok minden más is történt még, amíg ott voltunk fent, és életem egyik legmeghatározóbb estéje volt, de erről talán majd máskor mesélek részletesebben.
Amit azonban kiemelnék az elmondottakból, az az érzés, amit akkor éreztem, amikor elindultam felfelé a sötétben.
Ezt az érzést az elmúlt félévben is megtapasztaltam, amikor a továbbtanulásról kellett döntenem. De talán van más is rajtam kívül, aki hasonlóan szorongott egy-egy döntéshelyzetben. Nem csak a pályaválasztásra gondolok: lehet az középiskola választás/-váltás, faktválasztás, talán párválasztás, munkahelyválasztás/-váltás, vagy döntés arról, kiben bízz meg, ki legyen a barátod, vagy éppen kivel kell egy kapcsolatot megszakítanod stb.
Van egy különös szokásom. Amikor egy nagyobb lelki impulzus ér, legyen az negatív vagy pozitív (de inkább negatív), akkor fogok egy jegyzetfüzetet, és kiírom magamból a felgyülemlett gondolatokat, érzéseket. Ezeket általában még én se olvasom vissza, nem hogy másoknak megmutassam, de egy részletet szeretnék most megosztani veletek az áhítathoz kapcsolódóan.
“Öt perccel múlt éjfél. Felvi.hu, pontszámító kalkulátor, diplomantul.hu, egyetemek honlapjai, tantervek, százalékszámítás, érettségi követelmények, 'felvételi tantárgyak' …. meg valami nyugi zene, hogy ne csapjam le a laptopot a ponthatárok, vagy néhol a bruttó jövedelmek láttán. Szóval pályaválasztás. És én mennyire irigylem ilyenkor azt, aki már körülbelül óvodás kora óta tudja, hogy divattervező, focista, vagy éppen tanár szeretne lenni! Én meg ülök itt éjjel majdnem fél egykor, határidő előtt néhány héttel, és a sírás kerülget.
Mit rontottam el? Mi velem a baj?
Hol van a középút a 'Küzdj az álmaidért!' és az 'Ami nem megy, azt nem kell erőltetni' - elvek között?”
Ilyen és ehhez hasonló kérdések fakadtak ki belőlem. Aztán az egyik kedvenc igeversem jutott eszembe - „Öntsd ki szívedet, mint a vizet, az Úr színe előtt!” (Jer. sir. 2,19) - és ezen felbuzdulva úgy gondoltam, talán nem árt, ha megbeszélem a problémát Azzal, Aki ilyennek alkotott; jobban ismer, mint én magamat, és velem ellentétben nem sötétben tapogatózik a jövőt illetően, hanem pontosan látja azt.
Az következőhöz hasonló párbeszéd zajlott le köztünk:
- Szia, Istenem…
- Szia! Már vártalak. Láttam, hogy egész este a továbbtanulással szenvedsz. Vártam, mikor keresel meg.
- Hát, igen... Gondoltam, egy ilyen nagy döntést, ami körülbelül az elkövetkező ötven évemet meghatározza, végül is én is meg tudok hozni.
- Mégis itt vagy.
- Kimerült és tanácstalan vagyok. Kérlek, segíts.
- Tudod, van egy csodás tervem az életedre nézve. Személyre szabottan neked készítettem. Szerintem neked is tetszene.
- Wow! És mi az?
- Szeretném, ha bíznál Bennem. Lépésenként foglak vezetni.
- Lépésenként? Ezt hogyan képzelted el? Honnan tudhatom, hogy mi a Te utad?
- Amikor megalkottalak kaptál egy érzékeny iránytűt, a lelkiismeretet. Ez vezetni fog: ha jó úton haladsz, békességed lesz. Küldök embereket is, akiktől tanácsot kérhetsz. Adok lehetőségeket, amik elvezetnek a célhoz. Több mint 2000 évvel ezelőtt egy útmutatót is írtam az élethez, ami a mai napig aktuális. Onnan is erőt meríthetsz, ha elbizonytalanodnál. Valamint az imádság által folyamatosan elérhető leszek a számodra.
- Értem. De miért nem láthatom előre, hogy mi is a cél pontosan?
- Akkor hol lenne a hit? Szeretném, ha ezen az úton fejlődnél. A hiteddel kapcsolatban is. Szeretném, ha elhinnéd, hogy jót akarok neked. Mivel szeretlek.
- Rendben, Istenem. Én is szeretlek.
- Az úton lesznek nehézségek, akadályok, de megígérem, hogy veled leszek. Kalandos út áll előttünk. Felkészültél?
- Igen.
- Akkor figyelj!
És figyelni kezdtem. Valóban jöttek emberek, akik tanácsot adtak. Sorra nyíltak meg előttem lehetőségek, amikről korábban álmodni se mertem. Sok segítséget és bátorítást is kaptam, amikor kétség fogott el. És amíg ügyeket intéztem, e-maileket írtam, imádkoztam, békességem volt.
Ugyanakkor vannak még kérdéseim, akadályok előttem, amiktől felek. De ilyenkor eszembe jut az 5Mózes 8,2:
„Emlékezz vissza az eddigi útra, amelyen vezetett Istened, az Úr…”
Istent nem csak az én gondjaim érdeklik. Nem csak az én életemre nézve van terve. Nem csak nekem szeretne segíteni.
Az imádság pedig, néha lehet egy párbeszéd. Kívánom, hogy ezt te is megtapasztald.
Imádkozzunk:
„Akarok bízni Benned Uram, segíts túlhajózni az ismertből az ismeretlenbe. Adj hitet elhagyni a régi utakat, és új utakat törni Veled. Vajon még mindig arra vágyom, hogy dicsőséged megvilágítson? Eldöntöttem, hogy bízom Benned minden bizonytalanságban. Nem akarok többé sajnálkozásban élni, engedem, hogy újraépítsd az életem. Hiszem, hogy utat adsz elém, és gondoskodsz rólam, ha csak Benned bízom, és engedelmeskedem. Bízni akarok Benned a sötétségben, és tudni, hogy napjaim most is a kezedben vannak. Benned akarok hinni a jövőm felől is fejezetről fejezetre, míg végére nem érsz a történetnek. Irányítsd Magadra elmém és szívem: Rád figyeljek és ne forduljak el. Erősíts meg áldásoddal, készíts fel a feladatra. Taníts meg úgy élni, hogy látom az örökkévalóságot, hangold lelkem a menny zenéjére!”
(Forrás: Celtic daily prayer, Brendan éneke (486-575))
Mi Atyánk…