A tehetségről, az útkeresésről és arról a bizonyos ,,elhívásról”
Pár hónappal az érettségi előtt állni anélkül, hogy bármi elképzelésed lenne arról, mit szeretnél valójában kezdeni az életeddel. Ma már ez a létező legtermészetesebb dolgok között tartható számon. Persze ott vannak a szerencsés kivételek, akik már óvodában orvososat, tanárosat, fodrászosat stb. játszottak, és azóta nem is kérdés számukra a pályaválasztás. De hát valljuk be, ezek az emberek kisebbségben vannak a másik féllel szemben. Ahová én is tartozom.
Ha minden szakmát fel akarnék sorolni, ami a kemény 17 évem alatt megtetszett, be is telne az egész füzetem (igen, én még ilyen őskövület vagyok, hogy csak papír fölött, tollal a kezemben jönnek elő a gondolataim). Óvónéni, mert a gyerekek olyan cukik. Állatorvos, mert a kiskutyák még cukibbak, és ráadásul beszélni se tudnak. Rendezvényszervező, hogy elhívjam Tatára a legnagyobb külföldi sztárokat. Oktatásért felelős államtitkár, hogy úgy ahogy van, megreformáljam az egész iskolarendszert. És ezek még a legvállalhatóbbak. Tartott is minden álmom legalább egy hétig.
Egy időben előszeretettel kérdezgettem minden ismerősömtől, hogy szerintük melyik hivatás illene hozzám. Ám egy idő után abbahagytam, mivel ez is csak azzal szembesített, mennyire nem ismernek még a hozzám legközelebb állók sem. Illetve mennyire nem sikerül olyannak lennem, amilyennek szeretném, ha az emberek látnának.
Így hát taktikát váltottam, és türelmesen vártam arra a bizonyos „elhívásra”, amiről már annyit hallottam. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogyan kell ezt az egészet elképzelni, valami olyasmire számítottam, hogy egy angyal megjelenik az álmomban és a fülembe súgja, melyik egyetemre menjek. Vagy elesek biciklivel, és miután bevertem a fejem, rájövök, mi is az én utam. Természetesen egyik se történt meg. Már kezdtem azt hinni, hogy kamu ez az egész „égi jel”-dolog.
Aztán a karantén sokadik napján, mikor a szobámat pakoltam (tényleg nagyon sokadik lehetett, ha már ilyen dolgokkal kezdtem magam szórakoztatni) kezembe akadt egy teleírt füzet, még áltsulis koromból. Ahogy fellapoztam, az az érzésem támadt, mintha nem is én írtam volna azokat a sorokat. Úgy olvastam, mint egy idegen írását, és nem kicsit fájt a felismerés, hogy 12-13 évesen több eszem volt, mint alig egy évvel az érettségi előtt. Azelőtt is tisztában voltam vele, hogy a Refiben (MINDEN középiskolában – a szerk.tanár) az agysejtjeimnek nagyjából a fele kipusztul, de ez nem igazán zavart, sőt! Inkább szégyelltem a régi énemet, a kinézetét, a viselkedését, még a gondolatait is. Jobb napjaimon nevettem, rosszabbakon sírtam rajta, de végig úgy éreztem, semmi közöm már ahhoz a valakihez, aki képes úgy végigmenni egy plázán, hogy a könyvesbolton kívül semelyik másik üzletbe nem teszi be a lábát. Erre tessék, elég egy nyomorult füzet (maradjunk szkeptikusak: nyilván a véletlen műve, hogy rátaláltam), hogy elinduljon egy gondolatmenet, aminek bárhogy nézzük, az a végkifejlete, hogy az a valaki az elmúlt évek során végig ott volt bennem. Illetve nem teljesen.
Vajon létezhet olyan, hogy Isten elveszi valaki tehetségét, ha úgy látja, az illető nem becsüli meg eléggé? És ha igen, adhat második esélyt? Akarok-e egyáltalán egy második esélyt?
Az önkifejezés igénye minden emberben megvan, és mindannyiunknak más hozzá az eszköze. De van értelme bárminek (művészetnek, sportnak, akárminek), ha csak a saját magad szórakoztatására csinálod? Egyrészről azt mondom, van. A tanulás és a munka mellett mindenkinek szüksége van egy olyan tevékenységre, amit csakis maga miatt csinál, nem pedig azért, hogy mások elvárásainak megfeleljen. Egy fárasztó nap után jólesik festeni egy képet, írni egy verset, elénekelni a kedvenc dalodat, vagy futni egy Öreg-tavat, majd (az utolsó kettőt persze csak átvitt értelemben) eltenni az íróasztal fiókjába. Ha belegondolunk, a dolgaink rendkívül kis részét tesszük belső indíttatásból, tehát öncélú tevékenységekre igenis szükség van.
Másrészt viszont, ha tehetségük van valamihez (márpedig valamihez mindenkinek van!) az egyfajta kötelességgel is jár. Ha a tevékenységünkkel nem is visszük előre az emberiség fejlődését, de képzeljük el, mi lenne, ha a kedvenc írónk/ költőnk/ zenészünk/ akárkink magába fojtotta volna a képességeit. Mondhatjuk, hogy akkor lenne más a kedvencünk, és minek agyalni azon, hogy mi lett volna, ha. De szerintem ha valamivel csak pár embernek is, de örömet szerzünk, azt már megéri csinálni.
Na de még mielőtt itt átmennék motivational speaker-be (ja, már át is mentem? Mindegy.) leszögezem, hogy még én sem vagyok biztos benne, hogy az írás valóban az én utam. Továbbra is nyitott vagyok bármilyen „elhívásra”; még az angyalos vagy a biciklis is simán bekövetkezhet. Valakinek már ötévesen eljön, valakinek csak hatvan vagy hetven esztendősen (lusta vagyok rá konkrét példát keresni, de tuti volt ilyen). Mindenesetre most elindulok ezen az úton, é̶s̶ ̶h̶a̶ ̶e̶g̶y̶s̶z̶e̶r̶ ̶t̶é̶n̶y̶l̶e̶g̶ ̶a̶z̶ ̶í̶r̶á̶s̶ ̶l̶e̶s̶z̶ ̶a̶ ̶h̶i̶v̶a̶t̶á̶s̶o̶m̶,̶ ̶í̶g̶é̶r̶e̶m̶,̶ ̶h̶o̶g̶y̶ ̶m̶i̶n̶d̶e̶n̶k̶i̶t̶ ̶s̶o̶r̶o̶n̶ ̶k̶í̶v̶ü̶l̶ ̶k̶i̶s̶z̶o̶l̶g̶á̶l̶o̶k̶ ̶a̶ ̶M̶e̶k̶i̶b̶e̶n̶,̶ ̶a̶k̶i̶ ̶v̶é̶g̶i̶g̶o̶l̶v̶a̶s̶t̶a̶ ̶a̶z̶ ̶e̶l̶s̶ő̶ ̶p̶r̶ó̶b̶á̶l̶k̶o̶z̶á̶s̶o̶m̶a̶t̶.̶ (Maradjunk annyiban, hogy elindulsz ezen az úton, és azt nagyon jól teszed. – a szerk.tanár)
Tari Emese 12.B
Comments