„Én békét akarok, de amint megszólalok, ők mindjárt harcra készek.” (Zsolt 120:7)
Amit ez az igeszakasz leír, az egy tipikus élethelyzet, amivel szerintem már mindegyikünk találkozott élete során. Miután elolvastam ezt a verset, elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy mégis hol itt a hiba? Miért adunk vagy éppen kapunk támadást?
Sokan nem látják a kiutat a problémáik közül, nem tudják, mi a helyes út. Az önmagukban felgyülemlett dühöt, tanácstalanságot, reménytelennek tűnő, magányosnak hitt pillanatok megélését rávetítik másokra, akik csak segíteni szeretnének, támaszt próbálnak nyújtani. Ilyenkor ezeket az embereket rossz szemmel nézik maguk körül: azt gondolják, ők is csak rá akarnak tenni még egy lapáttal. Ha eddig nem kaptak segítséget, most már minek kéne? Viszont ez nagyon nem igaz, sosem vagyunk egyedül, Isten mellettünk van. Szeret, segít, támogat, megbocsát. Akár egy jó barát, testvér, apa. Azonban ehhez mi is kellünk.
Először önmagunkban kell elrendezni a dolgokat, önmagunknak kell megbocsátani; ha mindez megvan, már nyert ügyünk van. Hiszen ha mi is partnerek vagyunk, Isten örökké mellettünk lesz. Ahogy pedig szokták mondani: segíts magadon, Isten is megsegít. Ez teljes mértékben igaz. Ő, a mindenható, olyan dolgokra is képes, amikre mi, halandó emberek soha sem leszünk. Ez azt jelenti, hogy akarnod kell, keresned kell Őt. Tenned kell érte, hogy jobb legyen, de az eredményt nem te fogod elérni, hanem Isten segítségével fog mindez bekövetkezni.
Meg kell tanulnunk elfogadni más embereket, szinte belelátni a másik életfelfogásába, gondolkodásába, szemszögébe. Ez mindkét fél helyzetét megkönnyíti. Figyelni kell egymásra, hiszen ez a legkevesebb, amit tehetünk mások érdekében. Alkalmazkodni kell, segítséget adni és elfogadni. Viszont ezeket úgy kell véghezvinni, hogy ne legyen belőle félreértés; olyan szavakat, hangnemet kell használni, amelyek elkerülik azt. Az egész beszélgetés felépítése meghatározó. Bele kell gondolni, hogy vajon át tudnám én mindezt úgy adni, ahogy és amit akarok?
Itt vagyunk egymásnak, lehet, hogy különbözünk, mégis sok tekintetben egyformák vagyunk. Egymással való kapcsolatunkat sose szabad átoknak venni. Gyűlölni akárki tud, azonban megbocsátani kevesen. Ez áldás, Istentől kapott ajándék – idővel úgyis rálátunk a dolgok miértjére. A mi dolgunk, hogy Isten igazságát meglássuk. Bármi rossz is történik, ha partnerek vagyunk, Isten kárpótolni fog. Ezt személyes példával tudnám leginkább alátámasztani, még nyolcadikos koromból, amikor megkaptam a várva várt leveleket, hogy melyik gimnáziumba vettek fel. Sajnos vagy nem sajnos, nem oda vettek fel, amit én elsőnek megjelöltem: pont előttem húzták meg a ponthatárokat. Előző évemet nem is itt töltöttem, de nem is azon a tagozaton a volt iskolámban, ahova én eredetileg menni akartam. Dühös voltam a barátaimra, a családomra, társaimra és legfőképpen magamra. Miért nem sikerült, miért alakult így, miért pont ezt kaptam? A teljes megbocsátásom magamnak és másoknak talán az elmúlt pár hónapban következett be, a kellemes rádöbbenés, hogy minden rossznak megélt pillanat kellett ahhoz, hogy most minden jó legyen, a lehető legjobb. Olyan közösségbe, olyan osztályba, olyan tanárok közé kerültem, akik miatt csak hálás lehetek. Több mint egy éve történt mindez, és ennyi idő kellett ahhoz, hogy megvívjam a saját harcomat, majd rájöjjek: Isten csak békét akart. Nehéz és hosszú csata volt, de őszinte szívvel mondhatom: megérte.
Senica Krisztina áhítata 2020. január 15-én hangzott el.
Senica Krisztina 10.A