Az Igét olvasom: Zsoltárok 29,11 „Az Úr erőt ad népének, az Úr megáldja népét békességgel.” - eddig az írott Ige.
Amikor az áhítatra készültem, több téma felvetődött bennem. Gondolkoztam, mi az, ami igazán mozgat engem. Aztán elindultam egy olyan gondolatmenten, amiben mindig is hittem: ez az, hogy minden okkal történik. Ebből a gondolatmenetből jött még egy és még egy, a végére annyi minden belekerült a fejembe, hogy kb. 12 témát akartam feldolgozni. Mindegyikről írtam egy vázlatot, és ahogy visszaolvasgattam őket, az egyik nagyon kiemelkedett. Ez pedig a komfortzónából való kilépés.
Minden ember, amikor még kisgyerek, elképzeli az életét. Elképzeli, milyen boldog lesz majd, a tökéletes, kerek családot. Még akár a távoli jövőt is, hisz, ha megkérdezünk egy kisfiút, hogy mi akar lenni nagy korában, akkor hatalmas mosollyal mondja azt, hogy űrhajós vagy tűzoltó, esetleg focista; ha egy kislányt kérdeznénk meg, nagy valószínűséggel mondja azt, hogy hercegnő. Semmi baj nincs ezzel, én is az akartam lenni, amikor kicsi voltam.
Aztán ahogy nőttem fel, egyre jobban megismerkedtem a valósággal. Nekem ez az elképzelt élet ott romlott meg, amikor elhagyta az életemet az apafigura. Eleinte nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, dühös voltam apukámra, anyukámra, a világra. Annyira küzdöttem apukám figyelméért és szeretetéért, hogy észre se vettem, mennyire a földbe döngöl engem. Ez a helyzet akkor lett könnyebb és akkor kezdtem el gyógyulni, amikor a lehúzó, mérgező kapcsolat helyet magamat választottam, és ennek a kapcsolatnak a minőségét az Úrra bíztam és hittem abban, hogy ha ezt az embert nekem el kell engednem, akkor annak oka van. Pár hónapos zéró kommunikáció és nem-találkozás után elkezdtem nagyon jól érezni magam a bőrömben, és kitűztem magamnak egy célt. Ez az volt, hogy kimenjek Londonba egyedül pár hétre.
2022 februárjában meg is lett véve a repülőjegy, és izgatottan vártam az előre eltervezett utat. Három hónappal előtte a húgomnál diagnosztizáltak egy elég durva betegséget, ami miatt többször is majdnem elveszítettem. A repülésem előtt egy nappal kórházba került. Én mellette akartam lenni végig és felhagyni Londonnal, de neki az volt az egyetlen kérése, hogy menjek ki és érezzem magam jól. Bármennyire is nehéz volt, de kimentem egyedül 4 hétre egy ismeretlen és hatalmas városba. Rengeteg düh volt bennem, mert tudtam, hogy bármennyire is jól akarom magam érezni, a húgomon kívül másra nem fogok tudni gondolni. A harmadik napon elkaptam egy nagyon csúnya arcüreggyulladást, még az ágyból se tudtam két napig kikelni. Akkor jött elő bennem az az érzés, hogy ez az út nem is egy ajándék, amit az Úrtól kaptam, hanem egy büntetés. Megfogalmazódtak bennem a kérdések: miért pont én? Miért pont most? De végigcsináltam a négy hetet. Az egyik szempontból nagy élmény volt, a másikból pedig egy igazi önismereti tanulás.
Megtapasztaltam, amit fel is olvastam nektek, hogy az Úr erőt ad. Hazaértem és próbálkoztam megbékélni az itthoni dolgokkal. Nyár végére meg is békéltem nagyjából a helyzettel, amikor jött a következő pofon, hogy idén, az érettségi évem alatt egyedül fogok élni. Ugyanis a húgomat felvették Pestre egy suliba, ezért anyukámmal felköltöztek és csak péntekenként vagy szombatonként járnak haza. Az elmúlt fél évben megtanultam gondoskodni és felelőséget vállalni dolgokkal kapcsolatban. Hisz van egy kutyám, és bármennyire is fáradt vagyok, nem tudok odaszólni anyukámnak, hogy kérlek, vidd ki. A szemét sem viszi ki magát, bár olyan jó lenne, ha egy idő után lábat növesztene és kimenne. Mostanra viszont úgy érzem, hogy összeállt minden. Visszagondolva minden nehézség megtanított valami újra.
Az apukámmal való kapcsolat arra tanított, hogy milyen értékes ember is vagyok, és nem hagyhatom, hogy mások hatására változtassak azon, hogy ki is vagyok.
A húgom betegsége kitartásra tanított és arra, hogy el kell fogadnom és meg kell értenem, hogy én nem fogom tudni irányítani mások érzéseit vagy akár egy betegséget, hanem ezt az Úrra kell bíznom.
Az egyedüllét pedig az önállóságra. Összeségében az egész arra tanított, hogy ki kell lépjek a komfortzónámból ahhoz, hogy megismerjem önmagam, fejlődjek és tanuljak.
Ezt az időszakot olyan ajándéknak fogom most már fel, amiből tudom, hogy bármi akadály kerül elém, azt a saját hozzáállásommal és az Úr segítségével át tudom ugrani. Már most tudom, hogy bármennyire ijesztőnek tűnik a következő időszak az életemben, nem félek nekiindulni és kirepülni a fészekből. Már hiszek abban a mondatban, amit másoknak szoktam mondogatni: „A legcsúnyább és legijesztőbb viharok után vannak a legszebb szivárványok!”