Szép napot kívánok mindenkinek! A nevem Darcsi Jázmin Eszter, én vagyok az a magas, szőke, tizenegyedikes lány, aki időnként elsuhan mellettetek a folyosón, és valamiért nem tűnik ismerősnek. Nos, ez bizonyára azért lehet, mert veletek ellentétben nem a szokásos módon kerültem a refi falai közé. Engedjétek meg, hogy elmeséljem, miért s hogyan változott meg az életem egy rövid hét alatt.
2022. február 24-én Ukrajnában (így Kárpátalján is) hadi állapotot vezettek be. Épp a korábbi sulimban vártam a magyar tízperces írást, amikor bejött az osztályfőnököm. Az arckifejezéséből rögtön látni lehetett, hogy valami nincs rendben. Közölte velünk a hadi állapot bevezetését, és hogy a saját biztonságunk érdekében el kell hagynunk az iskolát. Illetve hogy a családunk körében éljük át a háború nyomasztó érzetét.
Azon a csütörtöki napon (ami egyébként a névnapom is) vette kezdetét az a folyamat, amelynek következtében most a köreitekben vagyok.
Miután hosszas várakozás után édesanyám elhozott a suliból és hazamentünk, addigra édesapám már elhagyta az országot. A következő pár napot nyugtalanul töltöttem. Az éjszakáktól féltem a legjobban. Minden fényre és hangra felriadtam. Féltem attól, hogy egy bomba csapódik be közel hozzánk, hogy egyszercsak ránk törnek a katonák. Védtelennek éreztem magam, holott a támadások tőlünk többszáz kilométerre történtek. Nem kívánom azt az érzést senkinek.
Azon a héten vasárnap anyával és a két öcsémmel behajtogattuk egy-egy bőröndbe a ruháinkat, pakoltunk élelmiszert, és nekivágtunk az asztély-beregsurányi határnak. Neki az ismeretlennek, a bizonytalanságnak. Egyedül Isten segítségében bíztunk. A határ elszörnyesztő volt, annyi autót egy helyen még nem láttam. Mivel utazott velünk az autóban egy hat hónapos kisgyermek, nem kellett kivárnunk a kilométeres sorokat.
Egy ismerősön keresztül kerültünk Tatabányára a Szilágyi családhoz, akik a bánhidai egyházközség régi parókiáján adtak nekünk szállást. Az öcsém csak azt ismételgette: „hogy lehet valaki ilyen kedves”. Egyetértek az öcsémmel. Nem tudom, meg fogom-e tudni valaha hálálni nekik, de innen is köszönöm a rengeteg segítséget. Sokat segítettek abban is, hogy iskolába kerüljünk, illetve hogy a szüleim munkába állhassanak.
Sok síráson keresztülmenve, rengeteg kilométerre az otthonomtól valahogyan megnyugvásra találtam. Ezt a megnyugvást az Istentől kaptam, az ő ereje segített abban, hogy a pozitív oldalát lássam ennek a változásnak.
Végül szeretném megköszönni nektek, református gimiseknek, hogy befogadtatok a remek közösségetekbe, és a jókedvetekkel azóta is biztattok, segítetek, így teszitek elviselhetővé a helyzetemet.
Üdv,
Darcsi Jázmin Eszter, 11. c