Volt már olyan, hogy zene vagy egy album akkora hatást gyakorolt rád, hogy napokig ki sem tudtad verni a fejedből? És ha azt mondanám, hogy ez az album, amiről most írni fogok, több mint hat óra hosszú? A The Caretaker Everywhere at the End of time című műalkotása egészen pontosan 6 óra 30 perc 31 másodpercen keresztül szed szét és tesz újra össze, és az élmény egy életen keresztül végig fog kísérni.
Még valamikor január-február környékén beleütköztem egy
6lépés videóba Youtube-on. Itt hallottam először az Everywhere at the end of time című albumgyűjteményről. Ez egy olyan zenei projekt, mely a demencia és az Alzheimer-kór lefolyásán kíséri végig a hallgatót az elejétől a végéig. Felkeltette a figyelmemet, nem csak az emberi agy működése iránti érdeklődésem, de a személyes érintettségem miatt. Dédapám apai ágon ebben a betegségben szenvedett. Én még nagyon kicsi voltam, így nem emlékszem rá (ő se rám haha). Ettől függetlenül mindig is az egyik legijesztőbb dolognak tartottam ezt a kórt, hiszen a kognitív funkciók és a személyiség lassú és kínokkal teli leépülésével jár, az ember kvázi megszűnik létezni, mégis a testében ragad.
A The Catetaker projekt mögött James Leyland Kirby áll, aki azóta visszavonult tevékenységétől. A művészre nagy hatással volt a Kubrick féle The Shining, annak is különösen az a jelenete, melyben Jack egy 1920-30 körüli bálteremben találja magát. A háttérben szóló zene kellemes, mégis kísérteties.
Kirby ebből a korszakból merítkezik, műveiben régi tánctermi zenéket használ- és dolgoz fel. Ez alatt a művésznév alatt több albumon is dolgozott. 2011-ben például kiadta az Empty bliss beyond this world című albumát, mely egy 2010-es tanulmányon alapult. A kutatás szerint az Alzheimer-kórban szenvedő betegek képesek visszaemlékezni arra, hogy a fiatal korukban hallgatott zene annak idején milyen érzéseket váltott ki belőlük. Kirby a 20-as 30-as évek zenéiből kevert egy nyugodt mégis keserédes lejátszási listát, melyben átérezhetjük a nosztalgiát és az öregedés lassú folyamatát. A művész 2016-ban belekezdett élete legnagyobb projektjébe, ahol maga a betegség lefolyását zenésítette meg. A gyűjtemény 6 albumból áll, mindegyikben a demencia egy-egy stádiumát dolgozza fel.
Az első stádiumot leginkább az Empty bliss beyond this worldhöz tudnám
hasonlítani. A melódiák kivehetőek, nyugodtak, az atmoszférája azonban mégis melankólikus.
Nosztalgikusan hat. A fázis leírása:
„Itt megtapasztaljuk az első jeleit a memóriaveszteségnek. Ez a fázis inkább egy csodás álmodozás. Az öregkor dicsősége és visszaemlékezés, az utolsó szép napok.”
2017-ben jelent meg a folytatás, a második stádium.
„A második stádium a realizáció és tudatosság, hogy valami gond van, és ennek az elfogadásának visszautasítása. Egyre több erőfeszítést igényel az emlékezés, az emlékek gyakran romlanak minőségükben. Az ember hangulata rosszabb, mint az első stádiumban és azelőtt, hogy a zavarodottság beállna.”
Ennek megfelelően sokkal zaklatottabb és felkavaróbb, mint az első. Hangulata hideg és depresszív. A melódiák ugyan egyre fakóbbak, de még ki lehet őket venni.
„Itt tapasztaljuk az utolsó koherens emlékeket, mielőtt teljesen belesüppedünk a feledés szürke homályába. Visszaemlékszünk a legdicsőbb időkre, de minden egyre nagyobb káosz. ahogy előre haladunk az emlékek zavartak, töredezettek és távoliak lesznek. Az utolsó fázis a tudatosság utáni stádium előtt.”
Ezzel a leírással kezdődik a harmadik stádium, mely szintén 2017-ben jelent meg. Itt-ott felfedezzük azokat a dallamokat, amiket az első kettő fázisban hallhattunk, azok azonban valahogy sosem fejeződnek be. Olyan érzés, mint amikor nem jut eszedbe egy szó, pedig ott van a nyelved hegyén. Egyre több a torzulás.
A negyedik fázis valami újnak, valami hátborzongatónak a kezdete.
„Ez a tudatosság utáni állapot. Az emlékek helyét a zavartság és a horror veszi át. Ez az eleje annak az elkerülhetetlen folyamatnak, ahol minden emlék összekuszálódik, ismétlődik és széttöredezik.”
„A tudatosság utáni állapot zavarodottsága és horrora. Még rosszabb kuszálódás, ismétlődés és összetöredezés adhat utat ideiglenes nyugodt pillanatoknak. Az ismeretlen ismerősen hangozhat. Az időt gyakran csak a pillanatban éljük meg, ami elszigetelődéshez vezet.”
Ez pedig az ötödik fázis leírása. Azért vettem egybe a kettőt, mert a két stádium nagyon hasonló. Mind a két album 2018-ban jelent meg. Itt már nem csak személyes emlékekről nem beszélhetünk, de olyanokról sem, amik a környezetünk értelmezéséhez nélkülözhetetlenek. Az emberi agy képtelen bármilyen emléket vagy tapasztalatot kötni bizonyos ingerekhez, minden ijesztőnek és fenyegetőnek hat. A rettegés mellett helyet kap azonban a kellemes lebegés is. Ilyenkor nem a félelem dominál, csak időtlen vagyunk a semmiben békésen. A negyedik fázis például egy kifejezetten nyugodt résszel végződik, melyet hirtelen vált fel az ötödik fázis zavart, torz eleje. Később ez a stádium is tartalmaz nyugodtabb részeket.
„A tudatosság utáni állapot hatodik fázisának nincsen leírása.”
Ez azért ijesztő, nem? A leírás hiánya tökéletesen reprezentálja azt az ürességet, ami ezt a stádiumot jellemzi. Az album első számának a címe: A confusion so thick you forget forgetting. Megmondom őszintén, nem nagyon tudnám olyan jól lefordítani magyarra, de a fejemben élénken él a kép, ahogy az agyamat vastagon befedi egy lassan folyó, sűrű, sötét massza, és mindent eltompít. Nagyon izgatottan vártam ezt a fázist, ugyanis hallgatás közben le-le görgettem a kommentszekcióba, ahol többen a hatodik stádium megrázó, mégis gyönyörű végéről számoltak be. Tűkön ülve vártam a végét, és te jó ég! Az ominózus 5-6 perc az évekig tartó földi pokol alól való feloldozás pillanata. Itt hallunk először emberi hangot. Hihetetlenül katartikus élmény volt.
Ekkor elkövetkezett az, amitől a legjobban féltem: vége lett az albumnak és le kellett vennem a fülhallgatómat. Rettegtem attól az ürességtől, ami majd körbe fog venni a magányos sötét szobában. A fejem zsibongott az órák hosszáig tartó hangzavartól és attól a sok gondolattól, ami átfutott az elmémen.
Az Everywhere at the end of time a mai napig kísért. A meghallgatása utáni héten ezzel keltem, ezzel feküdtem. Ha egy könnyűzenei darab egy kicsit is hasonló elemeket tartalmazott, már nem tudtam meghallgatni. Esténként, amikor lekapcsoltam a lámpát ugyan azt az ürességet éreztem, mint amikor levettem a fülhallgatót. Kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. Azóta már javult a helyzet, de sokszor visszagondolok rá. Azt gondolom, hogy helye van a köztudatban az ennyire autentikus projekteknek, és ha már egy kicsit is felkeltette az érdeklődésedet, akkor megéri hat és fél órát áldozni rá. Javaslom, hogy egyedül egy fülhallgató társaságában tedd, hogy igazán át tudd magadat adni az élménynek, zárd ki a külvilágot! És hogy én meg fogom-e újra hallgatni? Nincs az az isten!
V. Sz. 10.B
Kommentare