Fogott az Úristen és elhelyezett az Éden kertjében, hogy műveljem és
őrizzem. Majd ezt parancsolta az Úristen nekem: „A kert minden fájáról
szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudás fájáról nem ehetsz, mert azon a napon
halállal lakolsz.”
Az Úristen ezután teremtett mindenféle állatot, égi madarat, hogy ne
legyek egyedül. Olyan békésen éltem ekkor még. Az oroszlánokkal aludtam, a
halakkal úsztam, csodálatos volt minden, az életem és a környezetem is.
Emellett mégis valami hiányt éreztem, viszont nem tudtam, miért. El is
meséltem az Úristennek, aki mint mindig, most is meghallgatott. Ekkor történt
valami szörnyű, azt hiszem elájultam vagy elaludtam, már nem is emlékszek, de
mire felkeltem, ott volt egy asszony. Bosszankodtam is kicsit magamban: Tán
nem voltam elég, hogy kellett ide még egy ember? De végül csak annyi jött ki a
számon, hogy: „Ez már csontomból való csont, testemből való test”, hiszen én
meséltem az Úrnak a problémámról, biztos segíteni akart rajtam. Majd gondoltam, adok egy esélyt, lehet, hogy tényleg az asszony a megoldás a bajomra. Őszinte leszek, amint megismertem, a gondjaim szertefoszlottak és rájöttem, hogy valójában eddig csak magányos voltam. Illetve arra is ráeszméltem, hogy ő életem szerelme, és egyben a feleségem is. Ezek után boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk, vagyis ezt hittem, ugyanis egy napon megtörtént az, amitől féltem. Azonban kezdjük az elejéről. Egy hosszú sétálás után visszatérve láttam Évát beszélgetni a kígyóval. Eleve ez a látvány számomra elviselhetetlen volt, mivel feltenném a kérdést: Miért is beszél hímnemű állattal?? Na de ami ez után történt, az volt igazán probléma, Éva leszakította az egyetlen tiltott fának a gyümölcsét. Ennek láttára nagyon dühös lettem, viszont ő nem vett komolyan sem engem, sem az Úristen parancsát, beleharapott a termésbe. Hirtelen egészen más lett a viselkedése, nem értettem, mi történik. És a dühöm átalakult kíváncsisággá. Lehet, nem kellett volna, de én is beleharaptam - és akkor
megértettem Évát: amit érzett, az az egymás előtti szégyen volt, mert rájöttünk,
hogy meztelenek vagyunk. Borzalmasan nagy bűntudatom lett. Viszont nem volt idő rendesen átgondolni a dolgot, mivel megjött az Úristen. Mi szaladva elbújtunk. Mondanom se kell, felesleges volt, mert már tudta, mit tettünk. Végül megbüntetett, ráadásul ki is űzött minket az Édenkertből.
Visszagondolva nagy butaságot követtünk el – amit megsúgom, Éva kezdett,
de nyilván nem akarok senkit se hibáztatni. Talán jobb is nekünk a kerten kívül:
nem teszünk annyi kárt.
[A fenti írás házi feladatként készült irodalomból a 9.-es Biblia-portfólió részeként.]