Ha kicsit oszlik a karácsonyi bejglimámor, és átverekedtük már magunkat a töltöttkáposzta-hegyeken, érdemes elolvasni öregdiákunk, Angyal-Cseke Csaba legújabb írását, amely nem csak az evésről szól.
„Nem ettem én más egyebet, csak…” – énekli tucatnyi újstílusú népdalában a magyar paraszt, aki mióta túlélte a Rákosi-korszak beszolgáltatásait és padlássöpréseit, már éhes proletárként a gulyáskommunizmus kondérja mellett üldögélve „A magyar vircsaft” című klasszikus retrófilm szavaival élve „kihízta a tudományt. Mert eszik ülve, eszik állva, eszik a parton, és eszik a vonaton”.
Szüleink, nagyszüleink korosztálya a mára már csak „átkos”-ként emlegetett szocializmus korában rendesen evett, hiszen enni mégiscsak köll, s a „rendszerek legjobbika” a buzgó sztahanovisták révén túlteljesített tervekkel lehetővé tette, hogy aki akarja, degeszre eheti magát a május 1-én ingyen osztott virsliből.
De mi a helyzet ma? Nem kell a szociológia nemes tudományának doktora lenni, hogy megállapítsuk: a helyzet fejlettnek vélt korunkra sem sokat változott. Maximum csak abban, hogy mára nemcsak a jó magyar Lacikonyha, hanem a harminc esztendeje ismeretlenül is a hanyatló nyugat ópiumának nevezett gyorséttermi étel (angolosan: fast food) is hizlalja éhes honfitársainkat. Nem jó ez így? Nos, „Tetszettek volna »fogyókúrát« csinálni!” – mondta, vagyis éppen nem mondta Antall József.
Napjainkban az alig tízmilliós magyarság jelentős hányadát bűvöletben tartó televízió kereskedelmi csatornái az éppen reneszánszukat élő főzőműsorokkal invitálnak dús asztalukhoz minket. Hal a tortán, Vacsoracsata, Konyhafőnök (VIP, Junior), Főzd le anyámat, Hagyjál főzni, a hazai gasztro showműsorok, vagy éppen a gasztroangyalként emlegetett Borbás Marcsi, a kedves Stahl Judit vagy Mautner Zsófi kedélyes mosolya nézők százezreinek figyelmét köti le és persze ízlelőbimbóit hozza lázba a képernyők előtt.
Az internet sokakat fogva tartó hálója is bőséges választékú étlapot kínál a vagány szörfösöknek. Hogy a legszembetűnőbb példát említsem: a magyarul csak Facebooknak nevezett arckönyv akár szakácskönyv is lehetne, mivel a felhasználók jelentős tömege lájkol és oszt meg gasztronómiai tartalmat (gondoljunk a saját készítésű „foodporn” képekre, a tuti-egy-perc-alatt-elfogy-száz-adag epitheton ornansú sütireceptekre, vagy akár a legnépszerűbb videómegosztó oldal jószándékú konyhatündéreinek inspiratív vlogjaira).
Elrettentő célzattal készült dokumentumfilmek sora áll rendelkezésünkre a sokszor majmolt tengeren túli világból, ha az elhízás veszélyeiről szeretnék tájékozódni. Azonban ezek negatív hatása kimutatható: emberek sokasága küzd alakja miatt önértékelési zavarral, így a megoldás láthatóan nem itt keresendő. Talán a legjobb lenne, ha mindenki felé valódi segítséggel, őszinte elfogadással fordulnánk, asztalközösséget vállalva mindenkivel.
Krisztus és az emmausi tanítványok - forrás: flickr.com
Összegezve: nincs mit tagadni, takargatni: a torkosság főben járó bűne ott leselkedik a konyhaajtónk előtt, és maradéktalanul meg akar emészteni minket. Létfenntartás ide vagy oda, ha valaki többet eszik a kelleténél, az már rögtön meglátszik – lánglelkű inkvizítorként firtatják a nagyokosok, miért és mennyire iperedett meg valaki, elfeledkezve arról, hogy a küllem aligha számít perdöntőnek a keresztyén értékrendben, krisztusi gondolkodásban. Bármilyen meglepő: Jézus is evett. Lukács asztalánál nem is keveset, hiszen ebben az evangéliumban egyik lakomáról a másikra megy. Hitünket gyakorló keresztyénként a Miatyánkban napról napra, az asztali áldásban étkezésről étkezésre adunk hálát a mindennapi kenyérért, a napi betevő falatért; így maga az étkezés nem elvetendő aktus. A torkosság kapcsán pedig a mértékletesség hívó szava kerül elénk. Mindenesetre azt sem feledhetjük el, hogy meg van írva:
„Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten szájából származik.” (Mt 4,4)
Angyal-Cseke Csaba
teológushallgató, öregdiákunk