Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tűz nyelje el Sodomát.

Ég a talajjal egybeérjen. Hogy forró magvát az édes anyaföld, a magmát kiokádja, és úgy hulljon a földből a földre, mint a világvége. Ne akard, hogy az a néhány, még ha bűnös is, pusztuljon, hisz akkor esélyük sincs a javulásra. Ne légy katasztrófaturista, ne ahhoz menj oda, akinél vér és fegyver van. Egy szép rózsabokor vagy szökőkút szebb a képen, mint a fejetlen holttest. Ne lásd úgy a vírust, hogy végre vége mindennek, nem lesz több szenvedés - ha te nem is, más fuldoklik, érez, szenved. Ne kárörvendj, hisz bár az öröm jó, a keserűség elveszi édes ízét. Ne fájjon egy pozitív gondolat, ne fájjon, ha valami nem negatív! Még a matekpéldában is a pozitív egész számokat szeretjük; gondolj a az egészre, ne a részletre. Ne a mocskot lásd a bűnös városban, hanem azt az egy tiszta virágot. Hidd el, nem minden Szodoma és Gomorra, Ninivében is éltek jók. Hát ott miért ne lehetett volna akárcsak egy gyermek is, aki nem a bűn sarában fekszik? Lásd meg a feketében a fehéret, a sárban a kismacska nyomát, a porcica alatt a nagyi antik óráját.

A mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák.

Napfény, ami az üvegen át szivárványosan vetül a falra. A sárga, mint a napraforgó tavaly nyáron, emlékszel? A lila, mint a mama kertjében az orgona. Kék, mint az apuka nyakkendője, ha munkába megy - már ha megy. Anya piros rúzsa, ha vacsorázni mennek. Zöldülő tavasz az ablakon át. Pici méhecske a muskátliban, az elhagyott etetőt látogató cinegék. Egy kedves üzenet, nevetős emoji a barátodtól. Szállingózó szívecskék, lufik, oda nem illő hópelyhek a messengerben. A kedvenc számod, ami épp bejött a véletlenszerű listán. A kedvenc elnyűtt pizsamapólód egy magyaróra közepén. Hogy közben lenémítod magad és csevegsz. Ritmusra söpörni, leporolni azt a rég olvasott könyvet, amit szülinapodra kaptál, és visszaemlékezni. Rendezgetni a képeket, elolvasni a hátulján néhány kedves üzenetet, és párás szemmel visszarakni őket.

Tedd a kezedet a szívedre Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,

Egyszerre, ütemesen. Aztán meggyorsul, ha pittyen a telód, ha kicseng a kedves vagy váratlan hívás jön. Mi kell a boltból? Nem órád van? Netán csak egy üzenet, hang vagy videó: ,,Hiányoztok, gyerekek! Bepótolunk mindent, ne aggódjatok!” És elhiszed, mert el akarod. Leszédülsz a székről, ha erre gondolsz. Hülyén vigyorogni a kihagyott szívverésre, ha eszedbe jut, mennyi embert kell megölelned. Aztán felkelni néhány óra után és szédelegve menni két kört, úgy érzed, elfáradtál ebben a semmiben is. Aztán este, ha arra gondolsz, holnap se érzem őket, magányosan zakatoló lélekkel nehezen elaludni. Mi lesz holnap? Megtudom, mikor szagolhatom a barátnőim erős parfüm-illatát? Vagy még csak álmodjam azt, hogy valaki erős kezével megtart?

Ez a finom kis kalapálás Nem a legcsodásabb dolog?

Hiszen dobog! De még hogy. Őrülten zakatol, ha nem kéred, lassan nyugodtan kelepel, ha pihegsz. Befolyásolja az egész tested, minden gondolatod akörül cikázik, ami miatt más az egész. Ő? Barátok? Rég nem látott, szeretett tanárok? Futás egyedül, messze másoktól? Ebéd után jóllakottan felcaplatni a lépcsőn. Egy puskázható dolgozat, mégis izzad a tenyered, mintha ott ülnél a padban. Az a buli, az a bál, ahol a kép készült. Ahogy álltok a tablókészítés előtt, igazgatjátok a hajatokat. És megkérdik, tudsz-e nyakkendőt kötni. A szünetben tolongás a vécében, a pletyka, amitől felrobban a fejed. Talán az örömtől ájulsz, talán a keserűségtől szaggat a kis ketyeréd. Talán félsz - de élsz! És ennél fontosabb most nincs.

Nézz a sötétkék végtelenbe, Nézd a kis ezüstpontokat:

Mintha semmi se lenne ott, aztán meglátsz egy apró, pormacska méretű csillagot. Messze van, talán ő már nem is él. Aztán meglátod a formákat, amiknek látszólag semmi értelme - talán az ókorban nem látták, hogy ez nem oroszlán? Aztán a Hold, a nagy sajtgolyó vagy porcelántányér, kifli tejjel, felezett ostya. Egyszerre megtelik az égi polc mindenféle csecsebecsékkel, az óriás ékszertartó mindenféle drágakövekkel. Ha az ember belegondol, még porszemnek is kicsi ebben a galaxisban, hogy arról a csillagról mi nem is látszunk - ép ésszel egészen fel nem fogható. Hogy én, pont én ne látszanék? Mintha nem is lennék? De hisz vagyok, itt vagyok, a barátaim is vannak. Hisz élünk és most ez a legfontosabb!

Nem csoda-e, hogy árva lelked Feléjük szárnyat bontogat?

Eldőlni nyáron fűben, bele a sok bogárba és szúrós, tüskés aljnövényzetbe, elmerengni az égen. Valaki társaságában elmerengeni azon, hogy onnan mi nem is látszunk. Mi, akik a fűben, hangos tücskök között, itt ezen a világon fekszünk, onnan nem is vagyunk. Aztán az élet nagy dolgaira keresni a választ, de nem találni, csak egy jót beszélgetni. És langyos még a meleg, és az ég alja még piros a lemenő naptól, de a sarkcsillag már jelzésértékűen föl van tüntetve ezen a nagy tábla fekete búzán. És kezünket a fejünk alá tenni, végre összeölelkezni, megérinteni a másikat - milyen jó lesz az a nyár! Az, amikor elmélkedünk az elmúlt időszakon, ahol az emberek nem eresztik majd egymást, amikor értékeljük az összes fizikai kontaktust, a visszajáró apróért megfogjuk a pénztáros kezét! Hisz megtehetjük végre! Annyi idő után! És mi mindannyian kiülünk a fűbe, betonra, ablakba beszélgetni és elmélkedni és ölelkezni és élni - hisz végre nem csak leszünk a világban, hanem élünk is majd!

Nézd, árnyékod hogy fut előled, Hogy nő, hogy törpül el veled.

A lámpa meginog a huzatra. Az ablakon a nap máshogy süt be, más a szöge, lassan megy le. A telihold sugara nem engedi be a sötétet egészen. A lábad, ha kinyújtod, már egészen máshogy áll a nap végére. És az a szegény virág az ablakban? Megfogta a nap. Leégett a növény, nem kentük be naptejjel. Pont úgy, mint akkor, azon a nyáron, emlékszel? Mikor hiába volt naptejünk, úgy tűzött a nap, egészen ropogósra sültünk. És még hány ilyen nyár lesz! Ha a négy fal közül a fehérre meszelt emberek kimennek, és mindannyian feketévé égünk a nagy szabadságunkban. És hogy fog neki örülni minden ember! És összefogunk majd, akármennyire is fáj minden mozdulat, és dobáljuk egymást a vízbe, és esszük a ropogós lángost, nem baj, ha leesszük magunkat. A tejföl úgy is jó a napégésre. És akkor már nem nézzük az árnyékunk, hisz nem ő lesz az egyetlen társaságunk - egymás árnyékai leszünk.

Nem csoda ez? - s hogy tükröződni Látod a vízben az eget?

Fejjel lefele lóg a napernyő az égi füvön, a csúcsán egyensúlyozik a jegenyefa. Egészen furcsán leng az a hinta: mintha maga Örkény írta volna. Groteszk, mégis olyan jó! Végre látom magam nem tükörképesen, végre látlak téged nem egy szemcsés kamerán keresztül. Végre, végre, végre! Végre látom máshogy úszni a bárányfelhőket, látom, hogy áll rajtam tótágast állva a hajam, hogy nem libben föl a szoknya egy tócsában hányt cigánykerék közben. A fagyit is - az aljáról kezded? Hát rendben, egyed, a végén úgyis átázik a tölcsér, leharapod és tiszta ragacs leszel, mint egy kisgyerek. Ha ez lesz, aznap minden felnőtt gyerek lesz, együtt örülnek majd annak a kidobott többezer forintnak, amit végre igazi, társasági fagyinak szentelhetnek. Külön számlát kéne nyitni ennek a pénznek, amiből emberek közé megyünk hideg, jeges cukrot enni, összeragasztani magunkat egymással és a legközelebbi vízcsapig el sem engedni. Vagy még azután se.

Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök,

Gondolj bele: ezek mind minden nyáron megesnek veled. Mindig elbámulsz a csillagokon - ha nem, hát ezután fogsz. Mindig leégsz, legalábbis lebarnulsz. És mindig, de mindig legalább egy gyereket látsz, akinek szülei erőszakosan dörzsölik vízzel az arcát, mintha egy soha le nem kopó festéket kent volna magára. Ez mindig ott van veled, mindennap az emlékeidben. Ha épp nem teheted meg, hát emlékezz, tervezz, várd, mikor lesz rá lehetőséged! Ne félj, előbb-utóbb minden emlék utolér, újraéled a valóságban és újra veled lesz. Addig hívj föl valakit, ülj az ablak mellé, a kertbe, az erkélyre - ugyanazt az eget fogjátok látni. Állj az ablakba, a kertbe, tanuld ott, amit kell, dolgozz, ásd föl a kertet, fesd le a kerítést - hidd el, ha nem is szénfeketére, de megkap a nap. Boltba, még kora reggel a lista élére írd föl a jeges ragasztót és utána hívjátok föl a társaságot - hisz így még sorbaállni se kell, és senki nem dörzsöli erőszakosan az arcodat. Mindent tegyél meg, hogy legalább utánozd ezeket, aztán ha lehet, egy nagy öleléssel ugyanezt megteheted majd, azon a nyáron, amelyikre majd visszautalsz: Emlékszel, milyen jó volt újra együtt lenni?

Szitáló, halk szirom-csodák. Rajtuk át Isten szól: jövök.

Reményik Sándor és Berta Boglárka