Délben ezüst telihold a nap
Hajnali köd fedi be a várost, csak sejtem a Napot a fátyol fölött. Érzem a sugarát, a fénye csillog a pályaudvar üvegén, de a csillagot nem találom. Fehér korong kukucskál egy résen át- az lenne az? A Dunán apró gyöngyök csillannak - ott van? A páracseppek tejfehérek - ide bújt el minden fényével? Vagy ott a szobron, beszáguldott az ablakokon, folyik az eresz melletti jégcsapokon? Látom és mégse, nappal van éjjel, mindenhol csillagok, mégse látni a nagyot, és éjjel van nappal, jégtáblák és karácsonyi fények.
és csak sejlik az égen.
Mint egy jó krimi vége: sejted, de nem tudod, aztán örülsz az igazadnak. Én is érzem csak, ahogy a felsózott Lánchídon megannyi korzózó flitterkristály pompáján átlépdelek, aztán egész Pest felett, felette a ködnek, szmognak, talán a felhőknek, látok egy fehér edényt, nagymamám levesestányérja kering odafönt, mögötte régi villanykörte. A Nap, mégis csak most látom meg benne ezt az abszurd és érthetetlennek tűnő hasonlatot. A Nap, mint tányérral letakart villanykörte? Abszurd, mintha kétezer-húszban lennénk. De azért ott a nap, a talaj is áll, a Föld másik oldalán meg a Holdat látják, a ludak meg ülnek Tata Öreg-taván.
Köd száll, lomha madár.
Kövér galamb, hideg, nyirkos a lába. Valahol havazik, ő csak gubbaszt a rakpart egyik fáján. Megül, innen föntről látom, ahogy végtelen szárnya elterül a városon; aztán kapaszkodna fölfelé. Szállna, de a kenyérmorzsától fölpuffadt; nem sas, se nem sirály, csak egy kövér, totyogó galamb. Ő lenne a December? Ahogy lassan, ráérősen nekiveselkedik, megrázza magát és megindul, nem tudja merre vagy hogy - kiszáll az autó elé, a sofőr dühös, lassan megy, aztán majdnem neki egy irodaüvegnek, bentről csak egy szürke rettenet. Ő lenne a tél, a rettenetes? Aki kóvályog, aztán ahogy feljön a Nap, megijed, hogy galambleves lesz, eltűnik, mintha sose lett volna, hogy másnap reggel újra ott üljön egy rakparti facsemete-ágon? Vagy csak előszó az egész galambköd, mint békés időben a bárányfelhő?
Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten.
Lehulltak a kis gázgömbök, ráhulltak a sínre, az útra, bele a vízbe és hordóba. Senki nincs kint, néhány rendőr masíroz, mellettük csilingelve elmegy a fényvillamos. Aztán csend. Bokron rezzen egy álmos cinege. Ugrál, nincs nyoma a havon, könnyű kis légmadár. Rezgeti az ágakat, csivitel, néz nagy szemével. Alig harangoznak fél nyolcat, este. A rendőr hallgatja, hogy a piciny test miként zajongja körbe a város halotti közegét. Aztán észrevesz a bokorban egy hajléktalan embert. Fél nyolc, még bevihetik a szállóra. Odamennek, a cinege tovalebben, nyomot se hagyva, mint aki soha nem is létezett. Ragyog tovább a Hold, máshol a Nap, a földi és égi csillagok. Valahol csenget egy villamos.
Nesztelenül közelít, mély havon át a halál.
Kuvikmadár nézi a cinegét. Nem huhog, nem mozdul, les. Nézi, ahogy zörgeti a bokrot a hegy tetején - csak úgy magának, megnyugtatásképp. Már épp rugaszkodna el a fekete éj, mikor a dobogó szív eltűnik: elnyeli a lég. Forog a kuvik, mereszti a szemét, de nem lel. Ma kettővel többen maradnak életben a hidegben.
Behúzza a nyakát és mogorván nézi a városképet, előtte a Pont de la Liberté. Liberté, mennyit hallotta ma már annyi nyelven, de nem érti, miért fontos az embereknek. Úgyis eljön értük, kuvikol az ablakban (ha ugyan a cinege nem gyorsabb). De akkor sem érti meg soha.
Szöveg: Radnóti Miklós és Berta Boglárka (öregdiák, 2020/A)
Fotók: Berta Boglárka
Comentarios